Azért jó nem terhesnek lenni, mert:

• lejött a puffadás a nyakamról, hasamról, lábaimról 
• nem random időpontokban rúgja valaki halálra a hólyagomat járás közben, a császáros seb fájdalmát elviselni nekem ezerszer könnyebb
• ha mandarint, kólát, kávét, vagy bármit eszem/iszom, senki sem kommentálja azt sem rúgásokkal, sem ütésekkel, sem sehogy
• nem vagyok folyton éhes, sőt, mondhatom, hogy normálisan eszem
• nem járok egyfolytában pisilni
• pár nap és egyedül is fel tudom venni a cipőmet
• nem lesz ezentúl havi 30 plusz kiadás a kórházban, persze lesz majd másutt
• sokkal kisebb pocakot kell cipelnie a térdemnek, amiért máris hálás
• a műtétet követő 5. napon már voltam vásárolgatni a DM-ben és isteni volt kimozdulni
• egyedül vagyok a testemben, ami földöntúli érzés: földöntúli volt Bertie mozzanatait is érezni, és sokszor a teljes csillagtérkép megjelent a szemeim előtt, de az máshogyan földöntúli.:)
• érdekelnek a hírek és a politika: a terhesség utolsó idejében semmi sem érdekelt, csak a családtervezés és a terhesség kínjai. Ostoba lettem egy időre, el kell ismerni, de tényleg. Képtelen voltam elolvasni egy hírportált, és értelmezni az ott látottakat. Most viszont, mintha elvágták volna az egészet, ismét olvasott, tájékozott és érdeklődő vagyok. Good bye, pregnancy brain, jó volt veled!:)

Azért jó, hogy gyerekünk lett, mert:

Úristen, itt biztosan kevesebb bullet point lesz és emiatt úgy fog kinézni, mintha a terhességem elmúltának jobban örülnék, mint annak, hogy itt a Bertie. Ez nincs így. Kurvára örülök, hogy itt van. Csak, ez megfoghatatlanabb, elmondhatatlan érzés, nem úgy, mint az, hogy milyen szar terhesnek lenni.

A GYEREKÜNK CSODÁLATOS!

A munkahelyemen két főnököm van, férfiak. Mindketten írtak gratulációt a gólyahírre, és meglepő módon az ő üzeneteik voltak a legmeghatóbbak. Egyikük azt írta, a legcsodásabb ajándék, amit valaha kapott, az a lánya volt. Másikuk pedig azt, hogy legyen benne sok örömünk és biztos, hogy lesz is.

Imádom, imádom, imádom Bertie-t. A szája, annyira csókos, pici, cukiii szája van. A fülei, úristen, a fülei, hát begyűrődnek alá, ha alszik!!! És az arcbőre, jaj, annyira puha, cuki, hibátlan! A testtartása annyira cuki! És, ahogy öregember feje van, amikor ráncolja a homlokát, istenem, még a fejét is ráncolja! És, képzeljétek, hátul nagy a haja, hosszú! Úristen és a lábai, hát azok csodálatosan picik és aranyosak! És a tyúkmellkasa, amit mindkettőnktől örökölt, annyira vicces! Meg a -most még- kék szemei, jajj!! És, a bőre látványa, ami most már biztosan nem lesz fehér (mint az enyém és Aldricé), hanem kreol lesz, mint a nagyszülők 3/4-é! A nyaka, meg tudnám zabálni!!!:)

Szültem, és ebbe más (...) belehalt már. Vagyis, tökjó, hogy nem vagyok terhes, de azért emlékül álljon itt néhány tünet és fájdalom és dolog, amiről senki sem beszél neked, a szülésed előtt:

• a vizesedés durva mértéket is ölthet egyik napról a másikra
• a vizesedés nem gond, nem kell rá vízhajtó, csak polcolni kell a lábakat
• a vizesedés egyik napról a másikra elmúlhat, de akkor aztán sugárban pisilsz ki vagy 10 dl vizet (és nem túlzok). A szerencsésebbek a vécéig jutnak, a szerencsétlenebbek meg (mint Aldric) takarítanak azok után, akik csak a fürdőszoba kövéig.
• nagyon érdemes haskötő pántra beruházni, lehetőleg tépőzárasra, ami nincs méretezve, alátámasztja a hasat az első két hétben
• a seb fáj, de nem tompán, hanem éles, égető fájdalommal
• a varratszedés után az ember megkönnyebbülést érez, és maga a dolog nem fáj
• a varratszedés után nem múlik el minden fájdalom nyomtalanul, de egyre kevesebb fájdalomcsillapítóval kibírhatók a napok
• a varratszedés után maradhat az ember sebén pukli, keményedés, ez teljesen normális
• a varratszedés után a géz picit véres lehet, hiszen kijött belőlünk egy-egy lyukon a cérna
• a bőröm szép lett, elmúlt minden pattanásom és bőrhibám (lehet, hogy a Bromocriptintől, nem tudom)
• a has nem húzódik azonnal vissza (nekem még mindig van egy akkora, mint 22 hetesen volt kb), de a haskötőt nagyon érdemes használni az első 2 hétben, mert 1. alátámasztja a hasizmot, könnyítve ezzel a mozgást, 2. segít a has méretének csökkenésében
• a haj nem kezd el azonnal hullani csomókban, sőt, a fodrászom azt tapasztalta, hogy nem is feltétlenül fog
• az aranyér nem megy vissza azonnal, mintha elvágták volna
• ugyanúgy kívánhatod a szexet, nem úgy van, hogy ezentúl minden figyelem a babára irányul lelkileg és testileg is. Pedig a miénk nem egy álomalvó bébi.
• nem kell a gyerek mellett suttogni, vagy csendben lenni. Mi fülhallgatóval nézünk filmet és sorozatot, de nem suttogunk. Ha akar, alszik, ha nem, akkor akkor se fog, ha suttogsz.
• a női orgazmus (mindkétféle) szabad és hasznos is! segíti a méhösszehúzódásokat (mint az oxitocin) és a kismamák és kispapák életkedvét is visszahozza
• a rendes behatolásos szex a vérzés elmúltával elkezdhető, de tényleg ki kell várni a vérzés elmúltát (nem pedig az absztrakt, hasra ütéses 6 hetet)
• a gyerekágyas vérzés kevesebb császármetszés után, mint természetes szülés után, elég lehet pár nap után egy vastagabb fajta egészségügyi/tisztasági betét (nekem nagyon bevált a Carefree)
• a műtét után egyedül nem tud az ember hajat mosni. Mi azt csináltuk, hogy Aldric szemeteszsákkal tekerte be a sebet és a hasfogót, erre rávettem egy egész alakos törölközőt. Beálltam a kádba, a zuhannyal lemostam a fejemet, rákentem a sampont, megmostam. Lemostam a vízsugárral, aztán törölköző, és szárítás.

Fekete-fehér, igen-nem. Az elmúlt években sokat gondolkodtam a gyerekvállaláson. Kamaszkoromban, kissé túlfejlett halálfélelmemnek is köszönhetően, el bírtam volna képzelni, hogy sose legyen gyerekem, ám mivel van két testvérem és mivel a családomban amúgyis a 2-3-4-5 gyerek volt a minta, az egykézés kivételként se nagyon fordult elő, kisebb koromban persze eleget gondoltam magamra apaként.

Vágyakozás. Igazán komolyan csak az első házasságom idején merült fel a gyerekkérdés, de nem sürgetően: akkori párom egyelőre nem (mint kiderült: nem velem) akart gyereket, s a csendes várakozás éveiben, mikor számos kisgyerek között forgolódtam, érlelődött meg bennem, hogy apa szeretnék lenni. Nem ragaszkodtam volna az egynél több gyerekhez sem, de valahogy egyre abszurdabb gondolatnak kezdtem érezni, hogy egyáltalán ne legyen gyerekem. A válásom ebből a szempontból akár ironikus fordulatnak is tekinthető, hiszen épp akkor történt, amikor már nagyon vártam, hogy apa lehessek és még ironikusabb, hogy Clamesával viszonylag hamar egyetértésre jutottunk, hogy nem csak jól akarjuk együtt érezni magunkat, nem is csak megöregedni akarunk együtt, de gyereket nevelni is. Mégpedig as soon as possible. Hogy miért akartuk? Mert csak. Talán, mert a magyar társadalom olyan gyerekbarát. Vagy mert a biológiai programunk ennyire erős. Vagy mert csak. 

Lehet-e? Mint talán minden férfiban (vagy nem is?), volt bennem némi szorongás, hogy vajon képes vagyok-e rá? Ez a kérdés aztán hamar eldőlt. Egy gyorsan összejött terhesség, vetélés, majd gyorsan összejött újabb fogantatás bizonyította, hogy akkor erről ennyit. 

Fiú vagy lány? Aztán az is foglalkoztatott, hogy fiút lesz-e vagy lány. Az édesanyám mindenáron fiút szeretett volna, azt hiszem. Én, akárcsak Clamesa és az ő szülei, inkább lányt. A kérdésnek persze nincs sok értelme, mert a gyerek az gyerek, akár lány, akár fiú, de az őszinteségnek tartozom azzal, hogy ezt is bevallom. Aztán kiderült, hogy a magzat fiú és bár Clamesának kicsit nehéz volt ezzel megküzdenie, én inkább boldog voltam. Nem azért, mert nem lány, hanem mert valahogy sokkal személyesebb lett a viszonyom hozzá már azzal is, hogy tudtam a nemét. Azért eltartott még egy darabig nekem is a hír feldolgozása. Álmomban például képtelen voltam fiú csecsemőt elképzelni: többször előfordult, hogy 3-4 éves fiú arcot álmodtam neki. De már ezen is túl vagyunk. Március 7. óta Bertienek arca is van.

Cumi, együttalvás. A terhesség alatt főleg a terhességről olvastunk és a csecsemőgondozásról, s bizonyos kérdéseket még ezzel kapcsolatban sem gondoltunk végig alaposan, mert annyira nem mertünk hinni a sikerben. Engem kedd éjjel teljesen készületlenül ért Clamesa kérdése, három átbömbölt óra után, hogy ne adjunk-e cumit Bertie-nek. Mikor pedig az került szóba, hogy ne aludjon-e velünk, bevallom, majd szétrobbantam. Dühített, hogy hosszú távra meghatározónak hitt döntéseket kellene meghoznom kialvatlanul, fájó fejjel, de prompt. Alaposan kimorogtam magam, előkerült a cumi, de ágybatevés nem volt. Egyelőre. Másnap átbeszéltük, még mindig kialvatlanul, de mégiscsak okosabban, hogy hogyan tovább: cumi jöhet, együttalvás nem. Utóbbi érzékeny pontom: én sokáig aludtam a szüleimmel és ezt mindig a hibájuknak tudtam be, s mindig is heveny irritációt okozott számomra azok megfellebbezhetetlen normativitása, akik szerint bűn nem együtt aludni a csecsemővel. Azóta is, az elmúlt napokban, folyton erről beszélgetünk Clamesával. Odáig jutottunk, hogy a cumi oké, az együttalvás nem az, de persze csináljuk, mert Bertie, aki nappal kirobbanthatatlan a babaágyból, amint leszáll az éj, nem marad meg többé benne. Jellemző módon kézben is boldogan durmol, de a mi ágyunkban akkor is jól elvan, ha egyikünk átmegy a másik szobába egy kiskesztyűért, a másikunk meg a pelenkázóasztal körül rendezkedik. Az illatunk kell neki? Vagy a babaágy kényelmetlen? Utóbbit kétlem, előbbire építve viszont van még mentőötletem, mielőtt végképp együttalvók leszünk. Azt, hogy átvigyük a szobánkba, elképzelhetetlennek tartjuk, hanem kint alszunk vele a kanapéágyon és nagyban tervezgetjük, hogyan szoktathatnánk be az ágyába. Azt reméljük, ha átalszik egyben hat órákat, talán ez lesz a fontosabb neki, nem a velünk alvás és áttehetjük büntetlenül a kiságyba. Aztán majd meglátjuk. :) Egy dolog mindenesetre biztos: Bertie sírását nem bírjuk elviselni, szóval sírni hagyás nem lesz. Et pereat mundus. 

Szülőnek lenni 100%-ban. Amit mindig is biztosan tudtam és most is vaskövetkezetességgel érvényesítek, hogy én is teljesértékű szülő akarok lenni: tisztába tenni, etetni, büfiztetni, részt venni partnerként a terhesgondozásnál, a szülésnél, az első napokban, a gyerekorvossal, a védőnővel találkozáskor. Erre mindig szakítottam időt és minden percét imádom a dolognak. Hajnali négykor is, amikor üvölthetnékem van. Meg nap közben is, amikor akár csinálhatnék más is, de azt tervezgetem inkább, hogy fürdetés után milyen szettet adjunk Bertie-re. Bár a munkám továbbra is izgat, az erre vonatkozó program a szabadságom alatt is fut a fejemben, csak épp a háttérben, viszont most főleg az izgat, hogy babakocsiban vigyük-e ki először Bertie-t vagy kenguruban. Hogy a Szabadság térre menjünk-e vagy a Kossuth térre. Hogy mikor növeljük az etetéseknél az adagot 40 ml-re. Hogy az egyelőre minden probléma nélkül beállított 3-4 óránkénti etetésnek keressünk-e viszonylag fix időpontokat, hogy ne kelljen folyton a füzetben keresgetni, hogy "mikor is volt az előző". Meg hogy vajon kit vegyünk fel a titkos FB csoportba, ahol láthatja Bertie legújabb képeit és hogy vajon értik-e majd a címzettek, hogy nem kell folyton a hírfolyamukban látniuk ezeket a képeket, ha kikattintják a követést. És hogy vajon mennyire kell majd a nagyszülőkkel meccselni a szülői szuverenitásunk elfogadtatása érdekében. (Eddig egyelőre még nincs okunk aggodalomra.) Hát ez van.  

A Többé nem vetélek el blogon szombaton írtam volna a 39. heti bejegyzést. Olyasmik lettek volna benne, hogy még mindig alig tudok járni, a lábaim el vannak vizesedve, ezért nem tudok cipőt sem felvenni, egy hete a napfényt se láttam és a méhem is folyton gyakorlatozik.

De szerencsére nem kell azt a posztot már megírnom. Helyette hétfőnként írom/írjuk majd a Bertie-vel az élet posztokat.:) Juhú!!!

Etetés. Sok jó tanácsot és érdekes infót olvastunk a Dr. Spockban a tápszerezésről már terhességem alatt is. Benne volt pl. hogy mennyire bánja a doki, hogy mikor az ő gyermekei voltak tápszeresek, még nem tudta az orvostudomány, hogy a picik tápszerét nem kell melegíteni, csak azért, mert az anyatej testmeleg. Mennyi időt spóroltak volna annak idején a feleségével!:) Vagy, ha tudta volna, hogy 24 órára előre be lehet tenni a hűtőbe, és szobahőmérsékleten már jó is. Vagyis, szobahőmérsékleten köt, mint a nagymamák.

Aztán, a kórházban azt se tudtuk, hány óránként kérjünk tápszert Bertie-nek, hogy mennyit kell rajta emelni naponta és hogy az első nap csak vizet kell neki adni. Szerencsére ott nagyon kedvesek voltak és informatívak.

A napi kajamennyiség az első hétre ez volt:

• 1. nap (császár napja): csak vizet iszik, 2-szer (egyszer 8 órával a szülés után, egyszer pedig rá 4 órára)
• 2. nap: 10ml :9:00, 15ml: 12:00, 16:00, 20:00 
• 3. nap (déltől már itthon): 20ml: 01:00, 7:00, 10:00, 14:00, 17:30, 20:30, 23:20 (felkeltettük éjjel enni, HIBA VOLT!)
• 4. nap: 20ml: 3:20, 7:45, 25ml: 10:45, 14:00, 17:35, 30ml: 20:45, 23:30
• 5. nap: 30ml: 6:00, 9:30, 12:00, 15:00, 18:00, 21:00
• 6. nap: 30ml: délelőtt, 50ml: délután
• 7. nap: 50ml: 00:00, 2:30, 10:00, 16:00, 19:00, 22:00

Van-e igénye egy gyereknek éjjel enni? Bertie már a kórházban sem kelt fel éjjel azért, mert éhes. A gyerekorvos azt mondta, ha nincs igénye arra, hogy egyen, ne teremtsük meg, mert mi járunk rosszul. Így, nem keltjük fel, csak ha ő kelt minket.:)

Etetés 3-4 óránként. A kötődő nevelés és igény szerinti szoptatás hívei Spock-nemzedéknek nevezik azokat, akik 3-4 óránként etetnek, és nem "igény szerint". Mondjuk, ez azért fura, mert az országban senki se olvas és nem is olvasott soha gyereknevelési könyvet.

Nos, sajnos a tudomány ellenük van ebben. Is. A babapocak ugyanis kb. 3-4 óránként tudja feldolgozni a bejutott táplálékot (legyen az anyatej vagy tápszer), így, valóban annyi időközönként éhes. Milyen furcsa, hogy a rendszeresség katonásnak érződik, pedig csak eléggé átgondolt.  Mondjuk, az igaz, hogy a mi etetési módunkkal nincs min mártirkodni, pedig az egész gyerekvállalásnak ugye ez a lényege. :D

Kell-e víz a gyereknek? Anyukám mindig hangoztatta, hogy kell víz az anyatej mellé. Erről megoszlanak a vélemények, elvileg nem, gyakorlatilag kánikulában pl. igen. Tápszer mellé viszont nem haszontalan, főleg, ha szeretnénk kakit. Mi adunk neki a dokink tanácsára napi 40 ml langyos vizet, persze, nem issza meg az összeset, de a "mi adunk neki" rész ettől még legitim:D

Kaki. Milumil HA tápszert használunk. A kórházban is azt használtunk. És MAM önsterilizáló cumisüvegeket, mert a gyerek nem nyel velük levegőt és könnyebb a tisztán tartásuk is. A gyerek nem böfög tőle össze-vissza, de azért picit tud könnyíteni a hasán evés után. A kórházban már első este volt magzatszurok, kétszer is. Aztán, másnap is volt egyszer, és harmadnap is. Aztán, amikor hazajöttünk, rá 2 napra jött az első rendes kaka, egy sárgás-zöldes-barnás kis dara állagú valami. Ma reggelig, azaz a 7. napig síri csend volt a pelusban. Félálomban alig vártam, hogy felhívhassam az ügyeletet reggel, hogy megkérdezzem, mit lehet tenni. A net szerint próbáljunk tornát (próbáltunk), próbáljunk szélcsövezést (soha), és hőmérőzést. Tudom, szégyen, de én utóbbit kipróbáltam, persze nem segített semmit, csak megaláztam vele a gyereket=soha többé. A Laevolacot is írják és a végbélkúpot is végső megoldásként. Mindkettő volt itthon, terhességem alatt ugyanis sokat küzdöttem székrekedéssel. Olvastam még jó cukros kamillateáról is, hogy segít, de rájöttem, hogy a gyerek nem kecske.

Az ügyeleten azt mondták, hogy bár a 3 nap nem szarás még nem katasztrófa, azért a végbélkúp tökéletes megoldás lesz. A 2 mg-osat vágjuk ketté (lehetőleg hosszában), kenjük be popsikenőccsel, és toljuk be a popsijába. Megtettem. Csak egy pillanat volt, összefogtam a farpofáit egy picit és aztán fel a pelus. Azóta kétszer is volt kaki. Csütörtökön azért konzultálunk a védőnővel, hogy kell-e tápszert váltani meg hogy akkor hány naponta kell kakilnia. Bárcsak tényleg konfetti lenne!

Alvás. A kórházban első nap 2-ig, második nap 4-ig bírtuk a nyüszögést, ordítást. Itthon első nap aludt végig éjjel, mert besárgult. Másnapra elmúlt a sárgaság, és megint üvöltés következett egy időre, kb. éjjel 9-től hajnal 3-ig. Egyszer Aldric készült ki és ment be aludni, egyszer én bőgtem hangosan Bertie mellett azon, hogy ez mennyire nehéz. Egyedül ő maradt végig koherens: csak üvöltött és üvöltött. Hiába mesélés az élet nagy dolgairól, hiába Bóbita táncolás, hiába ringatás, hiába egyik ágyból a másikba helyezgetés. Aztán, Bertie végigaludta kb. a tegnap éjszakát, este jól kipúzta magát Aldric ölében, így biztosan nyugodtabb volt a pocakja.:) Szeretettel várjuk a ma estét!:D

Védőnő. Írtam a védőnőről az előző blogunkban egy bejegyzést, hogy milyen értelmetlen dolog ez az egész. Terhesség alatt legalábbis annak tűnt. De most, ez a nő egy álom lett! A tápszerezést teljesen okénak tartotta, a gyerekhez kedvesen nyúlt, megmondta, mikor szabad levágni végre a körmét, hogyan kell tisztítani a köldökcsonkot. Bár, komolyan hetente fog jönni hozzánk valamiért egy ideig, valamiket megbeszélünk, nem tudom.

A gyerekorvos. A gyerekorvosunk jófej! A sáljához megfelelő színű papucsot választotta a kínálatból, persze csak ironikusan, és a gyerekkel is nagyon ügyesen bánik. Csomó tanácsot adott a gyerekre nézve, szidtuk egy kicsit együtt a Dr. Rose-t, aztán elment. Havonta kell majd hozzá menni, hogy ott csekkolja Bertie fejlődését. A tápszerezésről sokat mesélt nekünk, hogy a mai tápszerek már milyen jók a kicsiknek és egy percig sem kérdőjelezte meg a döntésünket. Azt mondta, más anya tejét nem javasolja, mert 1. nincsenek bevizsgálva, 2. össze vannak öntve, 3. épp az volna a lényege az anyatejnek, hogy a baba életkorához alkalmazkodik, amit ez a dolog így nem tud nyújtani.

Az egyik fontos elvünk a jövőre nézve a tápszerezés volt. Tápszerezzük is Bertie-t, aki jól eszik, és boldogan. A gyerekorvos és a védőnő is pártol minket ebben, szerencsére. Egyszer, amikor rájöttünk, hogy éjjel a cumi megnyugtatja, elbőgtem magam. Azt mondtam Aldricnak, hogy szerintem szar anya vagyok, mert biztosan a cicimet akarná, de nem kapja meg. Aztán, láttam, ahogyan Bertie ránéz Aldricra a nagy kék szemeivel, amikor eteti őt és hogy ettől Aldric szintén nagy és kék szemei könnyesek lettek. És rájöttem, hogy ez csak egy szopóreflex, ami a cumival van. A barátnőm azt mondta egyébként imádott babájáról, hogy a gyerek ilyen korban még növény. Mindenkinél elvan, csak helyzetváltoztatásra képes, helyváltoztatásra nem, ez pedig ugye a növény definíciója. Igaza lehet. Ja, és ha nem ilyen ember Aldric, valószínűleg hajlamosabb lennék hülyének lenni.

Tegnap Bertie mellé feküdtem picit estefelé, mert fájt a sebem. Ő rám nézett a szemeivel, amik ki voltak nyitva! Persze nem rám, mert nem lát engem még közelről sem, és fókuszálni sem képes még, de mégis olyan volt teljesen. Elbőgtem magam, milyen gyönyörű. Néha nem annyira vagyok tudományban dolgozó, mint simán csak ember. Ritkán érzek ilyesmit és különleges érzés. Mint mikor az ember elolvassa a horoszkópját és egész nap valami fura mosoly van az arcán, hogy most aztán igazán csibész volt.:)

Aztán volt, hogy azon sírtam, hogy nem ismer fel, pedig mennyi mandarinevést, kakaóivást, szexet, hapcizást véleményezett a pocakomban annak idején. No meg, mennyit olvas az ember a neten az anya-baba kötődésről, és nálunk meg az apjával ugyanúgy elvan a bébink. Azt hiszem, ez mégsem punci kérdése. Igaza lehet a tudománynak abban, hogy az elsődleges gondozó itt a fő téma, és neki kettő is van. Sőt, ha már hangfelismerés, Aldrickal terhességem alatt rengeteg időt töltöttünk együtt, és felolvasott nekem egy 3/4 könyvet is, tehát magzati korból ismeri a baba az apja hangját. Szerencsés baba. Már majdnem nyugati életszínvonalon él. Jut eszembe, kurvára fáj a seb a hasamon, ha sírok. A hülye ítélkező kurvák szerint a neten persze a császár a kényelmesebb és könnyebbik út...Persze. Az. Üssön belétek a filoxéra.

A második fontos elvünk az együtt-nem-alvás volt. A 4. éjszakán rájöttünk, hogy éjjel a gyerek vagy folyamatosan fenn van és üvölt, vagy velünk, mellettünk tök jól alszik. Aztán, az 5. éjszakán, aminek hajnalán ezt a bejegyzést is írtam, rájöttem, hogy ez így borzalmas. Nemcsak kényelmetlen számomra, hogy Bertie mellett nem merek aludni, nemcsak Aldric retteg tőle, hogy összenyomja, de a hátunk totál beáll reggelre, hiszen végig egy pózban, megfeszülve fekszünk. De ez csak részletkérdés, kibírtam Bertie-ért egy nagy hasi műtétet, kibírnám ezt is. De: hiányzik Aldric közelsége. Nem óriási az ágy itt a nappaliban, amiben az üres babaágy mellett alszunk, de Aldric fényévnyi távolságra van tőlem. Nem tudok vele éjjel összebújni, vagy csak adni neki egy puszit. Nem tudom megölelni, vagy megsimogatni az arcát. Vagy csak kézen fogva aludni el. Persze, szoktunk együtt lenni, szellemileg és testileg is, már amennyit enged a kialvatlanság és a gyermekágyi vérzés miatti tilalom, de ez nem elég.

Nagyon-nagyon szeretem Bertie-t, azt hiszem, hogy ösztönből is, de azért is, mert jófej, cuki, érdeklődő és öregember arca van. És nem olyan creepyn, mint Brad Pittnek volt abban a szar filmben. De ha az egész éjjeli ébrenlét és csapatmunka vs. valamennyi alvás, de egymástól elszakadás között kell dönteni...akkor azt kell mondanom, hogy rájöttem, az együtt alvás a lusták ópiuma! És én nem akarom ezt csinálni.

Tegnap sikerült! Tegnap, vagyis az Úr és Bertie 6. napján a babánkat elaltattuk órák alatt, de nem a mi ágyunkban. Mi visszaköltöztünk a saját ágyunkba és szobánkba, ő pedig kinn aludt el végül. Persze, hozzátartozik az igazsághoz, hogy hajnali 3-kor aludt csak el, és mi is néha "kicsit" sírtunk, amikor ő artikulálatlanul üvöltött, de győztünk!:)

Így van ez, és a szivem élve keresztrefeszít.

Eddig hárman voltunk. Sok ismerősünk tartott enyhén hibbantnak, amiért mindketten Clamesával rajongva imádtuk a macskánkat, aki idén, néhány héten belül ünnepli a 7. születésnapját. Sokan azt tippelték, hogy ha megszületik a baba, majd mindez alaposan megváltozik. Én ugyan akkor sem értettem, mi a bajuk és most sem tudom, minek kellene megváltoznia szerintük, de azt készséggel elismerem, hogy Bertie érkezése nem csupán a mi életünket forgatja fel fenekestül, de Humiét is.

Igyekeztünk utánaolvasni, amennyire lehet, konzultáltunk állatorvossal és gyerekorvossal is, foglalkoztunk az összeszoktatás nehézségeivel és a nagy toxoplazmózis parával is, szóval nem álltunk teljesen felkészületlenül a változások előtt. Erről most nem is írnék bővebben, mert annak idején megtettem már itt és itt. Clamesa is jelezte alkalomadták a terhesség alatti tapasztalatokat. Csupán egy-két eddig kifelejtett apróságot említek meg és az első valós szülő-kisállattartói tapasztalatokról számolnék be röviden. 

Eppur si muove! A terhesség alatti legnagyobb kihívás a lakás folytonos átrendezése volt Humi szempontjából. A macskák, hogy is mondjam csak tapintatosan, nem kifejezetten rajonganak a dolgok jobbra-balra pakolgatásáért, a tájkép folytonos változásáért. Röviden: a szokások megszállottjai és testi tünetekkel tudnak reagálni a változásokra. Kipisilhetnek az alomból, nyugtalanok lehetnek, meg is betegedhetnek. Szerencsére vagy sem, azért Huminak volt alkalma rugalmasságot tanulni, mert én viszont imádok bútorokat tologatni és az elmúlt két évben három lakásban is laktam, szóval nem érhette váratlanul a rengeteg új bútordarab. Annyit azért megtettünk a kedvéért, hogy mindent elöl hagytunk pár napig, hogy belemászhasson, megszeretgesse. A babakocsiból egy hétig ki se mászott, a babaágyat is kábé annyi ideig tartotta megszállás alatt, a pelenkázó is kedvelt tartózkodási helye volt pár napig. Aztán, ahogy megszokta, meg is unta, s nem is törődött vele tovább. (Aggódók kedvéért: mindent gondosan kimostunk, fertőtlenítettünk a baba érkezése előtt!)

Az utolsó napok. Ahogy közeledett a szülés időpontja, Humi is kezdte egyre jobban megérezni a növekvő feszültséget. Ennek elég egyértelmű jele, hogy többet jön oda dorombolva az emberhez, befekszik a takaróm alá a lábamhoz, állandóan nyomon követ, ha járkálok a lakásban, nyávogva fogad, mikor hazaérek a munkából. Így volt ez most is. De kibírta.

A szülés. Hétfőn hajnalban mentünk be a kórházba, Humi persze maradt itthon, mert az még a Maternityben is túlzás lett volna, hogy bevigyük. (Pardon me, it's my strange academic sense of humor. I've been pulling your leg.) Kikészítettünk extra adag száraz eledelt és vizet, kitettem pár koszos ruhát a földre, Clamesa illatával és az enyémmel, tiszta almot szórtam az alomtálcába, majd nekivágtunk a nagy kalandnak. Humi kedvéért azért másnap délelőtt hazajöttem, hogy ne napok múlva és ne rögtön egy új jövevénnyel együtt érkezzünk vissza. Beraktam egy mosást, új ágyneműt húztam fel, kitakarítottam az almot, teregettem és utána indultam vissza a kórházba. A macska kissé kétségbeesett volt, mikor hazajöttem és nem volt elragadtatva, mikor elmentem.

A találkozás. Humi szerda délben találkozott Bertie-vel először, aki békésen aludt a hordozóban. Bár furcsállta az ismeretlen illatot, inkább érdeklődő volt mint ellenséges. A barátkozási kísérletnek Bertie csuklása vetett véget. Humi riadtan iszkolt el és a nap további részében a fotel mögött, a fürdőszobában és az elfüggönyözött ablakban vagy a radiátoron ülve volt fellelhető, biztos fedezékben, az általa veszélyzónának nyilvánított nappaliban/gyerekszobában nem.

A második sokk. Humi számára a következő sokkot az jelentette, hogy a lakást fenekestül felforgattuk, kiköltöztünk a nappaliba/gyerekszobába és éjjel is ott maradtunk, sőt, nem csak mi voltunk ott, de a gyerekágyban, néha pedig a kezükben Bertie, aki a jelek szerint elviselhetetlenül hangos volt neki. A sírásától, tüsszentésétől, a csuklásától rendre megijedt. Mikor épp csöndben volt, azért láthatóan érdekesnek tűnt Humi szemében, mert tisztes távolságból ugyan, de folyton szemmel tartotta. De az éjszakai bömbölés túl sok volt neki. Ilyenkor nyomtalanul eltűnt.

Újrarajzolt térkép. Csütörtökre Humi kialakította egy lehetséges modus vivendi kereteit: a szoba egyik sarkában egy fotel, az ablak, az ajtó mögötti falszakasz és az ajtó közötti térben kialakította az új bázisát. Itt van meleg is, kilátás is, a fotel mögött menekülési útvonal is, meg jópár tárgy is: egy ingem, egy párna, egy bőrönd, amibe bele lehet feküdni, meg a babakocsi, ami alá be lehet menekülni. Emellett az elhagyott szülői szoba és a fürdőszoba lett a két tartalékbázis, ahová az éjszakai sírás elől el lehet bújni.

Békejobb. Hogy nem tekinti a helyzetet a világ végének, az három dologból látszik: szerda éjjel odafeküdt mellém az ágyba és elég sokat ott aludt (ami, mint már említettem, főleg szorongósabb időszakokra jellemző); emellett a büfiztetésnél, amikor a fotelben ülünk, leül a lábunkhoz és feszülten figyeli a mocorgó, nyöszörgő Bertie-t; illetve, szoros emberfogást alkalmazva jön utánunk egész nap a lakásban, mindig a közelünkben telepszik le és várakozik.

Cukiság. Clamesa szerint még szerdán történt, amikor ő kiment a konyhába egy pillanatra, hogy hozzon egy pohár vizet, Bertie pedig sírni kezdett a szobában, Humi beszaladt, majd vissza, Clamesához és rányávogott és szaladt vissza a szobába. Talán csak véletlen egybeesés volt, de most már semmi sem akadályozhatja meg, hogy Humi akciója, amellyel Clamesát a babához "riasztotta", a családi legendárium része legyen. :)

A császáromon cibálást és rángatást éreztem. Egy sátor volt felettem és féltem. Nem tudom, mitől és miért, hiszen egy egész team azon volt, hogy a bébi kijöjjön és én jól legyek mind lelkileg, mind testileg. Én végig arra gondoltam az előkészítés alatt, hogy hol van Aldric, néhányszor kérdeztem is a szakdolgozóktól. Mindig mondták, hogy máris jön. Végül, arra a részre engedték csak be, mikor Bertie-hez már hozzáfértek. A férjem bejött, leült mögém és hallottuk hirtelen, hogy nagyon hangos üvöltés, oázás, és nevetés hallatszik. A nevetés nem Bertie műve volt, csak az orvosoké, akik mondták, hogy azért ez a tüdő nem semmi.

Aztán odahozták megnézni, és arra gondoltam, hogy nem is néz ki olyan rondának, mint amiket a neten látni. De nem mondtam semmit. Aztán megtörölgették és rátették a mellkasomra. Illetve, mivel tyúkmellem van és a gyerek meg 3,2 kg volt, tulajdonképpen a gégémre. Úgy éreztem, hogy nyom és fáj. Mondtam az anesztesnek, hogy nehéz, nyom. Elvitték. Legközelebb akkor láttam, mikor a szobánkba engem betoltak. Szóltam Aldricnak, hogy menjen el Bertie-ért, mert szeretném látni.

Rövidesen hozta is őt, megfürdetve, felöltöztetve a kis dobozában. Aludt. Rajtam egy ekg, egy vérnyomásmérő, egy infúzió volt, és nem éreztem a lábamat. A hasamból egy fecskendő lógott egy csövön, és egy katéter volt a húgycsövemben. Rátette a mellkasomra, de sajnos nem tudtam még rendesen hozzáérni sem, mert ha nem tartottam egy bizonyos szögben a kezem, nem jött a fájdalomcsillapító és nem jött az oxitocin sem. A kis doboz ott volt az ágyunk lábánál, benne Bertie-vel, akit alig láttam születése óta.

Végül, miután felállhattam, már meg tudtam nézni őt közelről. Persze, aznap este Aldric látta el, hiszen én nemcsak felállni alig tudtam, de a pisilések is iszonyatosan fájtak, és gyakoriak voltak. Rossz volt, hogy nem tudok Aldricnak segíteni. Aznap 2-ig bírta a kiképzést, aztán lepasszoltuk a gyereket a csecsemősöknek, mert mi nem tudtuk őt lenyugtatni. Ott megdicsértek, hogy elsőre nem is rossz.

A második napon már magam mellé vettem Bertie-t az ágyra, és együtt bandáztunk. Vagyis, ő aludt, hozzám vizitelni és egyéb ügyekben jöttek, és néha hozzá tudtam bújni. Aznap este is borzalmas volt, de akkor már 4-ig kitartottunk, mielőtt beadtuk Őt a közösbe.:)

Egyszer, azt hiszem, felismerte a szívdobogásom, mikor felvettem. Egyszer kinyitotta az egyik szemét is rám. Aldrickal megtapasztaltuk, hogy hogyan kell egyetértésre jutni eddig soha fel nem merült kérdésekben: adjunk-e cumit, alhat-e az ágyunkban. Sehogy. Teljesen ad hoc még az egész!:)

Március 7-e óta négyen vagyunk: Clamesa, a feleségem; Humi, a macskánk; én, Aldric - és az új jövevény, Bertie. 

Fiunk születése egy igazán kalandos történetet zárt le az életünkben (akit a részletek érdekelnek, kattintson ide) és minden jel szerint egy új, minden eddiginél izgalmasabb kaland kezdetét jelenti. 

Ezt a blogot ketten tervezzük csinálni Clamesával, hogy nyilvánosan töprenghessünk a gyereknevelés számunkra új és ismeretlen kihívásain.

Alig várjuk, hogy csinálni és mesélni kezdhessük!

Kalandra fel! :)