Tanácsok kezdő kibiceknek - és haladóknak

Az egyik dolog, amire előre fel voltam készülve az elmúlt hónapokban, az az volt, hogy minden lépésünket figyelni fogják és meg is fogják ítélni mások. Barátok, üzletfelek és vadidegenek egyaránt. Bár mindezzel tisztában voltam jóelőre, természetesen képtelenség felkészülni arra, amikor mindez valóban megtörténik. Az alábbiakban néhány tipikus példát mutatok be és azt is, melyik helyzetben mi idegesít fel - és miért.

gilmore-girls-michelle-people-are-particularly-stupid-today.gif

1. A szándékuk szerint kedves megjegyzések

Mióta kenguruval ki-kimozdulunk, meglepődve kell tapasztalnunk, hogy az emberek elképesztően buta dolgokkal képesek zaklatni. A legjobb az "Ez IGAZI baba?" kérdés, amit legalább négy különböző helyen négy különböző embertől megkaptunk, ideértve a Magyar Nemzeti Galériát és az Újpest-Központ metróaluljárót is. Nyilván nem bánja senki bántásnak, de másfelől elég nehéz helyzetbe hozza az embert, hiszen egy ekkora hülyeségre ugyan mégis mit lehetne válaszolni? "Hát ja" és "Ön szerint?" - ezek voltak eddig a spontán válaszaim. De értékelem a kedvességüket és igyekszem közben mosolyogni. (Az "ez nagyon kicsi" mondatok még kevésbé bosszantóak, de azokra sem annyira könnyű reagálni.)

2. Rosszalló, félhangos megjegyzések

Azzal is találkoztunk már, hogy valakik a buszon vagy a vonaton a kenguru egészségtani hatásait tárgyalták, illetve a fejükben hozzá kapcsolt nyugatos életmódot kritizálták a jelenlétünkben. Ez Clamesát és engem is nagyon idegesít. Bár azzal szoktam őt nyugtatni, hogy "opinions are like assholes":

de azért néha nem hagyom szó nélkül a dolgot, ahogy ő sem. Nem szép dolog, tudom, de azért jól esik az embernek azt mondani félhangosan, hogy "jaj, de jó, hogy pont ortopéd szakorvosokkal utazunk együtt."

3. Fórumozók

Ezek szerencsére nem érintenek minket közvetlenül, de ezek bosszantanak talán a legjobban, nem csak mert elképesztően agresszívek, hanem mert dühítően ostobák is. Három kedvenc érvelési hibám ezekben az okfejtésekben rendre visszaköszön. Az első az, hogy "velem így volt, tehát ez így van mindig" (alesete: a "velem ez nem így volt, tehát ez sosincs így"). Mondjuk, hogy hülyeség a 3-4 óránkénti gyomorkiürüléssel indokolni a 3-4 óránkénti etetést, mivel az ő gyerek folyton éhes volt. Csodálatos! A második, hogy "a környezetemben egy csomó példa van rá, tehát ez mindig így van". Mint például, hogy minden albérletkeresőnek van gyereke. És végül a harmadik, a "régen is így volt, aztán mégis mindenki felnőtt". Mondjuk, hogy nem volt ultrahang vagy terhesvitamin vagy védőoltás. Mondanom sem kell, hogy ez a mitikus régen ez mennyire mókás gumifogalom. De persze nem ez benne a legmókásabb, hanem, hogy mekkora hülyeség, hiszen 200 éve még minden második ember nem érte meg a felnőttkort és 90 éve még tomboltak az olyan gyerekbetegségek, mint a diftéria, a polio vagy a TBC. Nem, nem nőtt fel mindenki. És főleg nem egészségesen!

4. Családi tanácsok

A családtagok által adott tanácsok közül most a nagyanyaiakat fogom kiemelni, mert azok a legnehezebben kezelhetőek. Nem vonva kétségbe a tényt, hogy mindkettőnk szülei felneveltek gyereket (enyém hármat, Clamesáé egyet), valamint az enyém számos unokát is látott, mégsem úgy van, hogy a nagyanyai tanácsokat simán meg lehetne fogadni, viszont a speciális, anya-gyerek viszony különösen nehézzé teszi a nemet mondást.

Egyrészt, a világ szédítő ütemben változik és már az én édesanyám 10 évvel ezelőtti, unokákkal kapcsolatos emlékei sem minden tekintetben érvényesek (amellett, hogy ráadásul minden unoka más és más), ráadásul a megszépítő messzeség tovább rontja a konstruktív párbeszéd esélyeit.

Másrészt, nyilván nekünk is határozott elképzeléseink vannak és az a helyzet, hogy ez akarva, nem akarva hatalmi kérdés. Egy nagyszülő sok tekintetben olyan mint egy gyerek: ha a kisujjadat adod neki, az egész karod fog kelleni neki. Nyilván nehéz nekik a rengeteg élettapasztalat, bölcsesség, erős nagyszülői érzelmek közepette visszafogni magukat, de végülis ez a mi életünk és nekünk is kijár, hogy majd visszatekintve azt mondhassuk, "I did it my way."

 Biztos vannak praktikák arra, hogy miként lehet a konfliktusokat enyhíteni. Clamesa például az első gyanús jelekre egy őszinte és barátságos levélben próbálta elejét venni a további fölösleges küzdelemnek, a másik fél belátására apellálva. Nem mondom, hogy nem működött, mert azóta passzív agresszív megjegyzésből többet kap, mint frontális támadásból. És ezek között többször visszatért már a "majd megint küldesz egy levelet, mi?" Én az alamuszi megoldások híve szoktam lenni. azaz bólogatok és elengedem a fülem mellett a hallottakat. De a lényegben szerencsére egyetértünk Clamesával: ez egy olyan háború, ahol nincs értelme tapodtat sem hátrálni, amíg a tanácsok formája a kioktatás és nem a kérdés vagy a konstruktív felvetés.

Mert, harmadrészt, a nagyanyai beavatkozást a formája teszi többnyire elfogadhatatlanná. A passzív agresszióról már tettem említést (szerencsére ez a leggyakoribb, nem a nyílt veszekedés), de nem kevésbé bosszantóak az olyan megjegyzések, amelyek általában teljesen triviális dolgokra hívják fel a figyelmünket, mintha magunktól nem tudnánk (annyira triviálisak, hogy nehéz nem a szülői kompetenciánk ellen irányuló direkt támadásnak érteni), vagy az olyan dolgok erőltetése, amelyekről pontosan tudják, hogy mit gondolunk róluk vagy az ekkori reakcióinkra menetrendszerűen érkező megsértődés.

Ugyanakkor, negyedrészt, nem is szeretném tagadni, hogy mi is csak tanuljuk a szülői szerepet, nem tudunk mindenről mindent és nem is mindig reagálunk okosan az ilyen kihívásokra.

Csakhogy: bár sok mindent kell még tanulnunk, szülőkként elsősorban magunkat vagyunk kénytelenek adni. Napi 24 órában az ember nem tud szerepet játszani, semmilyen tanács vagy okosság nem segít, amivel nem tudunk őszintén azonosulni, mert előbb vagy utóbb úgyis kiesünk a szerepünkből. Ezért, bár minden segítség jól jön, a kibickedésnek erős természetes korlátai vannak: nem segít az, amikor azt üzenik nekünk, hogy rosszul csináljuk, hogy felelőtlenek vagyunk, hogy nem vagyunk elég jó szülők.