Sajnos eddig nem volt időm Apák-napi posztot összehozni, mert a természetben ünnepeltük a fiatal apákat a barátainkkal aznap. De majd most!

Emlékszel, Aldric, amikor az amniocentézis eredménye után zokogtunk a kanapén fekve? Mindenkit felhívtunk, hogy egészséges és hogy életben marad.

Emlékszel, Aldric, amikor a szülés utáni este vitatkoztunk arról, hogy adjunk-e cumit vagy sem? Milyen vicces volt, mikor fehér zászlót lobogtatva kimerészkedtél vele a folyosóra, hogy leadd a csecsemősöknek az üvöltő gyereket.

Emlékszel, Aldric, amikor Bertie az első napokban rajtam matatott és én elbőgtem magam, hogy biztos a cicimet keresi? Te megnyugtattál, hogy túl sokat olvastam a kötődő nevelésről.

Emlékszel, Aldric, amikor először vetted Bertie-t a mellkasodra a kenguruban, és ő imádta? Én meg téged.

Emlékszel, Aldric, amikor reggel először hoztad be Bertie-t az ágyunkba és odabújtál hozzá, és ő visszaaludt? Imádtalak.

Emlékszel, Aldric, amikor minden második (na jó, néha minden első) éjjeli cumi visszatevésre te ugrottál? Köszönöm.

Emlékszel, Aldric, amikor nagyon rohantál a csilingelő légzésfigyelőhöz, amiből kifogyott az elem? Köszönöm.

És ez csak pár dolog. Ezeken felül főként velem kapcsolatos csodás tetteid jutottak eszembe, ilyen önző az ember. Anyway, én emlékszem ezekre és ígérem, fogok is. Nálad jobb apát sosem kívánhatnék a gyerekemnek, és jobb férjet magamnak. Nyugi, nem is fogok!