Unalmas történetek

Bertie-ről, mióta, úgy fest, kezd kibontakozni az egyénisége, az az általános benyomásom, hogy nagyon szereti az embereket, bízik bennük és szívesen osztja meg velük a dolgait is. Nem tudom, szabad-e ilyen korán ilyen merész állításokat megfogalmazni, de határozottan az az érzésem, hogy már van humorérzéke is. Az utóbbi hetekben pedig egyre feltűnőbben válik kisbabából a szemünk láttára gyerekké. 

A nagy pillanat, ami mindannyiunkát rádöbbentett erre a kétségbevonhatatlan változásra, kívülről nézve talán nem nagy szám, de nekünk az volt. Elmesélem. Azt vettük észre, hogy Bertie a macska száraztápjának zacskóját rázza az egyik szekrény tetején. Mitől olyan nagy szó ez nekünk? A legfőbb oka, hogy a szekrény (eredetileg azt hiszem, tévés szekrény, bár mi sose használtuk annak) tetején Humi macska ételes tálkáját tartjuk egy ideje, mióta Bertie a földön mindig kiborította a tálból a száraztápot, viszont a tápos zacskót nem itt tartjuk, amiből e tálkába bele szoktam rázni Humi napi adagját, hanem a konyhaszekrényben. És még valami: ez egy bontatlan zacskó volt. Vagyis Bertie kivette a szekrényből a zacskót, feltette a macska szekrényére és utána megpróbált enni adni neki. Mindezt minden előzmény nélkül, pusztán korábbi megfigyelései alapján és ráadásul gyorsan, mert ketten se vettük észre, mit csinál.

Tudom, tudom, ott kell lenni, nekünk kell lenni, hogy egy ilyen pimf kis történetben valaki valami sorsfordítót lásson. De hát mi mi vagyunk, itt vagyunk, s így ez a történet tökéletesen kifejezi számunkra a legfontosabb változásokat az elmúlt hetekben. Hogy itt van nekünk egy a világot alaposan megfigyelő, önálló döntéseket hozó, tervezgető és a tervét ügyesen kivitelező kis ember a babánk helyett.

Durva mindezt átélni, nem tagadom.

Persze mindez nem kivételes. Minden napra jut egy megleptés. Ma például papírrepülőztünk (a hétvégét hajtogattam neki, akkor nem annyira érdekelte, de most megtalálta, odahozta, sikítva örült, mikor elreptettük és mikor megkértem, hogy hozza vissza, kicsit bizonytalannak látszott, de mondtam, hogy a fekete táskánál van, odament és visszahozta, mikor a Stokke mellé dobtam és szóltam, hogy ott van, oda is odament érte). A gépemet büntető jelleggel rendszeresen kikapcsolja, ha nézeteltérésbe keveredünk. Sorolhatnám még, de minek. Talán ez is elég, hogy rögzítsem a lényeget: itt tartunk ma.