Nem fogok hazudni. Nehéz. Sokkal nehezebb, mint mire számítottam. Ugyanakkor panaszkodni sem szeretnék. És nem azért, mintha tetszelegni akarnék az önfeláldozó apa szerepében. Dehogy. Három hónapja vagyok itthon Bertie-vel és nem bántam meg.

Az elején nem is volt annyira nehéz. Reggel elkísértük Clamesát munkába, délután érte mentünk, hétvégén szigorúan nem dolgoztam, Bertie meg heti két napot töltött bölcsiben, heti hármat velem. Az alapfeladatok ellátásában volt rutinom, háztartást is vezettem már. Bertie nagyon kedvesen önállóan eljátszott a nap nagy részében vagy aludt. Én rég nem dolgoztam olyan felszabadultan és intenzíven, mint akkor. Csak Clamesa hiányzott. Néhányszor, mivel persze mind túlterheltek voltunk, alaposan meg kellett beszélnünk, hogy miként tudjuk a problémáinkat úgy kommunikálni, hogy az konstruktív legyen. De nem mondanám, hogy nehezemre esett volna az egész.

Aztán két dolog megváltozott. Az egyik egy átmeneti nehézség volt: Clamesa egy hónap után elfáradt és mivel én is maximális kihasználtsággal működtem, alaposan át kellett gondolnunk, mit hogyan csináljunk tovább, mibe kapaszkodjunk, mit engedjünk el. Arról is sokat beszélgettünk ennek kapcsán, hogy hosszabb távon hogyan szeretnénk élni. Szerencsére ez a fáradtsághullám elmúlt 1-2 hét alatt és ma már az időjárás szélsőségei több gondot okoznak, mint hogy miként rendezzük be az életünket. Mi több, még egy időigényes új hobbit is találtunk és bár nem vagyunk benne túl profik, de lelkesen csináljuk. A másik nehézség viszont Bertie növekedéséből adódik. Míg korábban főleg a polcok lepakolásával szerette tölteni az idejét, manapság a kanapé környékét nem igazán hagyja l, ahol vagyok és ha teheti engem nyüstöl vagy a laptopomról tépkedi a billentyűket. Ha nem dolgoznék itthon, mindez nem okozna számomra állandó bűntudatot, mert nem aggódnék amiatt, hogy nem törődöm Bertie-vel eleget és nem szégyenkeznék a türelmem végessége miatt se.

Szóval nehéz. És közben fantasztikus, semmihez sem hasonlító élmény, mert Bertie a szemem láttára nőtt kisbabából kisfiúvá, humorral, akarattal rendelkező, szokásokat kialakító emberré. Néha például már nem alszik el magától este, úgyhogy olvasunk neki. Én főleg verseket: görögöket, Babitsot, Adyt, Szabó Lőrinctől a Tücsökzenét, Clamesa a saját gyerekkori kedvenceit. Most már gyakran hangos nyilvános helyeken. Tegnap például a Kino Caféban ültünk és rikoltozott és eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy egy másik kisgyerekkel beszél, aki maga is rikoltozva válaszolgatott neki méterekről, az utcáról. Meg rájött, hogy simán fel tud mászni a dohányzóasztal tetejére, de kiborul, amikor rájön, hogy nem tud lejönni. A reggelit már nem mindig kívánja ébredés után. Ha jóllakott, már inkább játszik az étellel. A pelenkázásnál mindig kiborul, hogy hanyatt kell feküdnie. Ha beérünk a pékségbe, nagyon izgatott lesz és alig várja, amíg megkapja a kiflijét. Ha toljuk a babakocsit, előbb vagy utóbb bohóckodni kezd nekünk és felváltva szórakoztat minket. A keddi bölcsis napot reggel már úgy várja mint egy ünnepet. És már nem extrémen fáradt a bölcsis napok végén, mint pár hónapja. A még tudnék mondani ezer dolgot, amiért roppant hálás vagyok a sorsnak, hogy tudok róluk és amik miatt úgy érezhetem, hogy ismerem a fiam, nem csak az apja vagyok. Valójában persze nem a sors ajándéka ez, hanem Clamesáé, aki erős volt megosztani mindezt velem. Neki köszönöm.