A minap arról beszélgettünk Clamesával, miért olyan más most blogolni, mint a vetélés után, Bertie-re várva volt. Az ő elképzelése szerint azért, mert akkor kíméletlenül őszintén lehetett fogalmazni és magunkról lehetett írni és az egész terhességnek csak az utolsó pillanatában kezdett személyessé válni a viszonyunk Bertie-hez. Azt hiszem, igaza van. Néha, ha van egy üres negyedórám, rá-rápillantok a Többé nem vetélek el-re, s különösen Clamesa szövegeit olvasgatva újra elfog az a különös, már-már heroikus érzés, amit már jó ideje nem érzek. Nosztalgiám van ilyenkor, bár nem akarok hazudni: valójában nem hiányzik az az egy évnyi kíméletlen küzdelem a természettel, az állandó bizonytalanság és szorongás. A nosztalgia inkább csak egy illúzió, amit az akkor őszinte szavaink váltanak ki, azok a szavak, amelyeket ma már úgy olvasok, mint egy érdekes és magávalragadó történetet. Valaki másét.

És mivel ezzel szemben most? "Unalmas" boldogság és megnyugtatóan hétköznapi frusztrációk. A munkahelyemen ma áramszünet miatt mindenkit hazaküldtek, úgyhogy én itthon dolgozhattam, etethettem Bertie-t, élvezhettem, ahogy böfizés után előbb nyöszörög kicsit, majd elalszik, az izmai ellazulnak, arcvonásai kisimulnak, időnként még egy-egy vigyorféle is megjelenik a szája körül. Giccses, ugye? Pedig ez az életünk. :)