Az egyik fontos elvünk a jövőre nézve a tápszerezés volt. Tápszerezzük is Bertie-t, aki jól eszik, és boldogan. A gyerekorvos és a védőnő is pártol minket ebben, szerencsére. Egyszer, amikor rájöttünk, hogy éjjel a cumi megnyugtatja, elbőgtem magam. Azt mondtam Aldricnak, hogy szerintem szar anya vagyok, mert biztosan a cicimet akarná, de nem kapja meg. Aztán, láttam, ahogyan Bertie ránéz Aldricra a nagy kék szemeivel, amikor eteti őt és hogy ettől Aldric szintén nagy és kék szemei könnyesek lettek. És rájöttem, hogy ez csak egy szopóreflex, ami a cumival van. A barátnőm azt mondta egyébként imádott babájáról, hogy a gyerek ilyen korban még növény. Mindenkinél elvan, csak helyzetváltoztatásra képes, helyváltoztatásra nem, ez pedig ugye a növény definíciója. Igaza lehet. Ja, és ha nem ilyen ember Aldric, valószínűleg hajlamosabb lennék hülyének lenni.

Tegnap Bertie mellé feküdtem picit estefelé, mert fájt a sebem. Ő rám nézett a szemeivel, amik ki voltak nyitva! Persze nem rám, mert nem lát engem még közelről sem, és fókuszálni sem képes még, de mégis olyan volt teljesen. Elbőgtem magam, milyen gyönyörű. Néha nem annyira vagyok tudományban dolgozó, mint simán csak ember. Ritkán érzek ilyesmit és különleges érzés. Mint mikor az ember elolvassa a horoszkópját és egész nap valami fura mosoly van az arcán, hogy most aztán igazán csibész volt.:)

Aztán volt, hogy azon sírtam, hogy nem ismer fel, pedig mennyi mandarinevést, kakaóivást, szexet, hapcizást véleményezett a pocakomban annak idején. No meg, mennyit olvas az ember a neten az anya-baba kötődésről, és nálunk meg az apjával ugyanúgy elvan a bébink. Azt hiszem, ez mégsem punci kérdése. Igaza lehet a tudománynak abban, hogy az elsődleges gondozó itt a fő téma, és neki kettő is van. Sőt, ha már hangfelismerés, Aldrickal terhességem alatt rengeteg időt töltöttünk együtt, és felolvasott nekem egy 3/4 könyvet is, tehát magzati korból ismeri a baba az apja hangját. Szerencsés baba. Már majdnem nyugati életszínvonalon él. Jut eszembe, kurvára fáj a seb a hasamon, ha sírok. A hülye ítélkező kurvák szerint a neten persze a császár a kényelmesebb és könnyebbik út...Persze. Az. Üssön belétek a filoxéra.

A második fontos elvünk az együtt-nem-alvás volt. A 4. éjszakán rájöttünk, hogy éjjel a gyerek vagy folyamatosan fenn van és üvölt, vagy velünk, mellettünk tök jól alszik. Aztán, az 5. éjszakán, aminek hajnalán ezt a bejegyzést is írtam, rájöttem, hogy ez így borzalmas. Nemcsak kényelmetlen számomra, hogy Bertie mellett nem merek aludni, nemcsak Aldric retteg tőle, hogy összenyomja, de a hátunk totál beáll reggelre, hiszen végig egy pózban, megfeszülve fekszünk. De ez csak részletkérdés, kibírtam Bertie-ért egy nagy hasi műtétet, kibírnám ezt is. De: hiányzik Aldric közelsége. Nem óriási az ágy itt a nappaliban, amiben az üres babaágy mellett alszunk, de Aldric fényévnyi távolságra van tőlem. Nem tudok vele éjjel összebújni, vagy csak adni neki egy puszit. Nem tudom megölelni, vagy megsimogatni az arcát. Vagy csak kézen fogva aludni el. Persze, szoktunk együtt lenni, szellemileg és testileg is, már amennyit enged a kialvatlanság és a gyermekágyi vérzés miatti tilalom, de ez nem elég.

Nagyon-nagyon szeretem Bertie-t, azt hiszem, hogy ösztönből is, de azért is, mert jófej, cuki, érdeklődő és öregember arca van. És nem olyan creepyn, mint Brad Pittnek volt abban a szar filmben. De ha az egész éjjeli ébrenlét és csapatmunka vs. valamennyi alvás, de egymástól elszakadás között kell dönteni...akkor azt kell mondanom, hogy rájöttem, az együtt alvás a lusták ópiuma! És én nem akarom ezt csinálni.

Tegnap sikerült! Tegnap, vagyis az Úr és Bertie 6. napján a babánkat elaltattuk órák alatt, de nem a mi ágyunkban. Mi visszaköltöztünk a saját ágyunkba és szobánkba, ő pedig kinn aludt el végül. Persze, hozzátartozik az igazsághoz, hogy hajnali 3-kor aludt csak el, és mi is néha "kicsit" sírtunk, amikor ő artikulálatlanul üvöltött, de győztünk!:)

Így van ez, és a szivem élve keresztrefeszít.