A császáromon cibálást és rángatást éreztem. Egy sátor volt felettem és féltem. Nem tudom, mitől és miért, hiszen egy egész team azon volt, hogy a bébi kijöjjön és én jól legyek mind lelkileg, mind testileg. Én végig arra gondoltam az előkészítés alatt, hogy hol van Aldric, néhányszor kérdeztem is a szakdolgozóktól. Mindig mondták, hogy máris jön. Végül, arra a részre engedték csak be, mikor Bertie-hez már hozzáfértek. A férjem bejött, leült mögém és hallottuk hirtelen, hogy nagyon hangos üvöltés, oázás, és nevetés hallatszik. A nevetés nem Bertie műve volt, csak az orvosoké, akik mondták, hogy azért ez a tüdő nem semmi.

Aztán odahozták megnézni, és arra gondoltam, hogy nem is néz ki olyan rondának, mint amiket a neten látni. De nem mondtam semmit. Aztán megtörölgették és rátették a mellkasomra. Illetve, mivel tyúkmellem van és a gyerek meg 3,2 kg volt, tulajdonképpen a gégémre. Úgy éreztem, hogy nyom és fáj. Mondtam az anesztesnek, hogy nehéz, nyom. Elvitték. Legközelebb akkor láttam, mikor a szobánkba engem betoltak. Szóltam Aldricnak, hogy menjen el Bertie-ért, mert szeretném látni.

Rövidesen hozta is őt, megfürdetve, felöltöztetve a kis dobozában. Aludt. Rajtam egy ekg, egy vérnyomásmérő, egy infúzió volt, és nem éreztem a lábamat. A hasamból egy fecskendő lógott egy csövön, és egy katéter volt a húgycsövemben. Rátette a mellkasomra, de sajnos nem tudtam még rendesen hozzáérni sem, mert ha nem tartottam egy bizonyos szögben a kezem, nem jött a fájdalomcsillapító és nem jött az oxitocin sem. A kis doboz ott volt az ágyunk lábánál, benne Bertie-vel, akit alig láttam születése óta.

Végül, miután felállhattam, már meg tudtam nézni őt közelről. Persze, aznap este Aldric látta el, hiszen én nemcsak felállni alig tudtam, de a pisilések is iszonyatosan fájtak, és gyakoriak voltak. Rossz volt, hogy nem tudok Aldricnak segíteni. Aznap 2-ig bírta a kiképzést, aztán lepasszoltuk a gyereket a csecsemősöknek, mert mi nem tudtuk őt lenyugtatni. Ott megdicsértek, hogy elsőre nem is rossz.

A második napon már magam mellé vettem Bertie-t az ágyra, és együtt bandáztunk. Vagyis, ő aludt, hozzám vizitelni és egyéb ügyekben jöttek, és néha hozzá tudtam bújni. Aznap este is borzalmas volt, de akkor már 4-ig kitartottunk, mielőtt beadtuk Őt a közösbe.:)

Egyszer, azt hiszem, felismerte a szívdobogásom, mikor felvettem. Egyszer kinyitotta az egyik szemét is rám. Aldrickal megtapasztaltuk, hogy hogyan kell egyetértésre jutni eddig soha fel nem merült kérdésekben: adjunk-e cumit, alhat-e az ágyunkban. Sehogy. Teljesen ad hoc még az egész!:)