Apának lenni mit jelent - nekem?

"Szerintem annyira vadat azért nem ír. Az anyaság és a női - harmonizáló- melegséget árasztó szerep a családon belül baromi fontos; ahogy az is hogy a férfi klasszikus családfői szerepet töltsön be bizonyos szituációkban és különösen a gyerekvállalós időszakban. Meghalnék ha a férjemnek kéne gyesen maradnia míg én önmegvalósítok, ha a tévé nevelné a kicsit, ha énénén lennék örökké a témám; de akkor is ha mikor már önjáró(bb)ak a gyerekeim sarokba lennék ültetve hogy na ne menjé má dolgozni anyukám, jóvanazúgy ha őrzöd a tűzhelyet. Arany középút... mindenben."

Kissé messziről indítok: volt egy eset az elmúlt napokban, ami egy számomra elfogadhatatlan blogbejegyzéssel indult és abszurd fordulatot véve egy feminista csoportok közötti perpatvarrá alakult majd az eredeti blogposzt szerzőjének  büntetőjogi következményekkel fenyegető leveleivel folytatódott. A fenti komment is ehhez a témához kapcsolódva született, s számomra tökéletesen ki is fejezi azt, hogy mi bicskanyitogató az eredeti szövegben és miért szomorú, hogy az eredeti blogposzt annyira népszerű. Ez a komment ugyanis egyrészt tartalmaz tőlem nagyon távoli elképzeléseket a férfiak és a nők szerepéről, ami nem is volna probléma és nem is lenne feltétlenül bicskanyitogató, ha nem úgy lenne előadva, hogy egyrészt karikaturisztikusan leegyszerűsítő képet ad az ellenoldal álláspontjáról, másrészt, hogy nem lehet nem kihallani belőle a morális elítélést, a lenézést, a megszégyenítés igényét. Márpedig, ha valaki így látja azokat, akik nem hozzá többé-kevésbé hasonlóan látják a világot, akkor aligha lepődhet meg azon, hogy felháborít másokat. Aki szelet vet, ugyebár, az vihart arat.

Viszont, gondoltam, ha már így alakult, érdemes valami konstruktív dologra fordítani a bennem felgyülemlett érzéseket és leírni, hogy mit is jelent számomra apának lenni és milyennek is képzelem a családot, ahol apa szeretnék lenni.

Az egésznek az a kiindulópontja számomra, hogy bár nem tagadom azt, hogy biológiai adottságaim nem kis mértékben meghatározzák azt, hogy ki vagyok, hogyan élek, mit szeretek és mit nem, nem látok rá semmi okot, hogy élesen elválasztva lássam a férj és a feleség, az apa és az anya szerepeit. Persze, szülni nem tudok és nem is akarnék. Nyilván szoptatni sem. Nem lennék meglepve, ha egy gyerek, növekedése különböző szakaszaiban során nem egyformán kezelné a férfiakat és a nőket. De egyelőre nem látom be, hogy mindez hogyan igazolná azokat a férfi és női sztereotípiákat, amelyeket egyesek hajlamosak "klasszikus"-nak nevezni, s amelyek, legjobb tudomásom szerint többé-kevésbé a modern nyugati ipari társadalmak történelmileg kései és nagyon specifikus intézményei, nem pedig örök emberi adottságok. Az effajta érvelést ezért elnagyoltnak és nem meggyőzőnek tartom, s a magam életében is csak korlátozott jelentőséget tulajdonítok neki. Ehelyett hiszek benne, hogy biológiai adottságaink, kulturális meghatározottságaink és a történeti szituáció együtt teremtik meg azokat a kereteket, amelyek között élhetjük életünket. És azt is hiszem, hogy mindig, minden korban létezett mozgástér, választási lehetőség az egyének számára. És azt is hiszem, hogy most egy olyan korban élünk, amikor nagyon, nagyon keveset lehet arról megalapozottan mondani, hogy mi az, amire feltétlenül szükség van. A világ változása olyan gyors, a világunk olyan bonyolult, hogy a merev, rugalmatlan, elavult dogmák a legkisebb segítséget sem jelentik számunkra abban, hogy hogyan éljünk.

Mindezek alapján nekem apának lenni elsősorban azt jelenti, hogy egy olyan családban vagyok szülő, ahol sem a karrierlehetőség, sem a háztartással együtt járó feladatok nincsenek merev nemi szerepek szerint elosztva. Nem gondolom, hogy azért lennék férj, hogy a feleségem feladjon valamit, ami fontos neki és nem hiszem, hogy ezt ő elvárhatná tőlem. Természetesen az, hogy fontosak vagyunk egymásnak, azt jelenti, hogy a jelenünket és a jövőnket is közösnek tervezzük, s ez persze kompromisszumokat igényel. De ez akkor is így lenne, ha egyedül lennék. Mert az embernek is vannak ellentmondó vágyai és egyedül se tehet meg mindent. Viszont a házasság összességében nem is zérus összegű játszma, vagyis az, hogy együtt kell működnünk, az új lehetőségeket is teremt, nem csak korlátokat szab. Konfliktusok persze adódnak, a közös életünk nem racionális diszkusszó tárgya, s minden kapcsolatban van érzelmi dinamika, s empátiára, vitára és ezernyi más, a konfliktusok kezelését segítő nem racionális technikára szükség lehet alkalmilag. De éppen ez benne a nagyszerű!

Nem látok abban semmit, hogy majdnem minden házimunkát mindketten végzünk, hiszen a házimunka az házimunka, valakinek el kell végeznie és amikor egyedül éltem, akkor se volt ott senki más, aki elvégezte volna és ugyanezt megélte Clamesa is a maga életében. Persze nyilván nem szereti az ember, ha ilyesmit kell csinálnia vagy legalábbis nem minden részét egyformán szereti, de ez sem mentség semmire. És persze az is megtörténhet, hogy alkalmilag egyikünk valamit gyakrabban csinál, de fontos, hogy erre odafigyeljünk és ellensúlyozzuk, nehogy tartósan felboruljon az egyensúly. Így is előfordulhat, hogy bizonyos dolgok tartósan az egyik emberre jutnak mondjuk Clamesa többször mos, én többször mosogatok, de szerintem egyrészt ilyenkor is megérdemli mindkét fél, hogy a másik alkalmilag átvegye a szerepet, jelezve, hogy látja, hogy az illető egy fontos dolgot magára vállalt tartósan, másrészt azért fontos ez szerintem, hogy ne éreztessük a másikkal, hogy az az ő "dolga" lenne.

Költségvetésünket is hasonlóan rendeztük be annak idején: közösen fizetjük a terheket, de megtartjuk a saját bevételeink feletti kontrollt. Ezt én azért tartottam és tartom ma is fontosnak, hogy egyikünk se veszítse el a kapcsolatát a realitásokkal, a jövedelmeink és kiadásaink nagyságrendjét mindketten átlássuk és hogy maradjon meg egy bizonyos fokú autonómiánk, döntési szabadságunk, elvégre azért nőttünk fel, hogy a magunk döntéseit mi magunk hozhassuk, ne más. Mindez persze nem jelent szigorú számolgatást, hogy ki pontosan mibe mennyit fizetett, de ha épp vezetjük a kiadásainkat, akkor látjuk a különbséget, takarékoskodni is jobban tudunk, de ha épp nem is vezetjük (mindkettőre van példa), akkor is hónap vége fele mindketten fel tudjuk mérni, mikor kell levenni a lábunkat a gázpedálról kiadások tekintetében.      

Ugyanez vonatkozik a Bertie-vel való foglalkozásra is. Bent voltam a születésénél és egy hónapig itthon voltam, hogy együtt éljük át az első időket, részt veszek az etetésben, tisztába tételben, altatásban, sétákban, babacuccok beszerzésében és rendben tartásában, együtt választottuk a babakocsikat, együtt választjuk ki a tápszert és a bébiételeket is. Nem mondom, hogy mindent 50-50%-ban elosztva csinálunk, mert ez nem csak mennyiségi, de minőségi kérdés is, de értelemszerűen nem azért lettem apa, mert azt gondolnám, hogy van bármi undorító, férfiként elviselhetetlen, meg nem csinálható a gyerekkel való foglalkozásban. Abban végképp nem hiszek, hogy a feladatok úgy néznének ki, hogy van x mennyiségű feladat, amiből nekem ki lehetne választanom a vonzóakat, a többit meg majd úgyis megoldja az anya. Egy fenét! Apaként szülő vagyok elsősorban, azaz a 2 szülő egyike, akiknek együttes felelőssége a Bertie-ről való gondoskodás.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az egyéniségem ne hagyna nyomot azon, hogy milyen férj és apa vagyok és nyilván Clamesa is kiforrott személyiségű nőként lett feleség és anya. Enyhe hipochonderként gyanús jelekre előbb figyelek fel Bertie bizonyos fizikai változásaira, fizikailag erősebbként az én nyakamban ül, nem Clamesáéban, rövidebb hajúként nem az én hajamat tépkedi elsősorban, hanem Clamesáét, kevésbé impulzív személyiségűként valószínűleg bátrabban tépkedheti az én fülem, mint Clamesáét. Sőt.én könnyebben kelek reggel, ezért a reggeli  programot én indítom.

Ugyanakkor egy sereg dologban nagyon hasonlítunk Clamesával vagy komplementer személyiségek vagyunk, így az alapkérdésekben vagy eleve egyetértünk vagy gyors megoldásokat szoktunk találni. Igaz, néha azért elfog a féltékenység, ahogy Bertie olyan szeretettel néz Clamesára, bár néha úgy látom, rám is szeretettel néz. És Clamesa is volt már rám féltékeny egy kicsit, amire nagyon büszke voltam. 

Na, hát számomra körülbelül ezt jelenti apának lenni. Azt gondolom különben, hogy ebből nagyon sok mindent mások is meg tudnának valósítani az életükben, bár persze rengeteg részlet van, ami nagyon speciális nálunk. Én például rugalmas munkaidőben dolgozom, a hobbim és a munkám egybeesik, így sokat vagyok a lakásunkban. Eddig még közel volt a munkahelyem a lakhelyünkhöz, így olyankor is, amikor be kell mennem, gyorsan megjártam az utat. Bertie sem egy teljesen tipikus gyerek: éjjel sokat alszik, alapvetően elég nyugodt habitusú, szeret enni, nem sokat betegeskedik stb., nyilván az ő személyisége is formálja a közös életünket. Ahogy az is, hogy Clamesával mindketten macskamániásak vagyunk és így tovább: liberálisok vagyunk (bár én inkább baloldali, Clamesa inkább jobboldali), ateisták, hiszünk a tudományban, hasonló kulturális háttérrel (nekem nem volt diplomás szülőm, neki egy, az apáink szakmunkások stb.), hasonló érdeklődéssel, sok közös ismerőssel és így tovább. Így soha sem merném részletesen megmondani másoknak, hogy ők hogyan éljenek. De aligha lepek meg majd bárkit azzal, ha azt mondom, hogy saját életünk alapelveiben mélységesen hiszek és jó szívvel ajánlanám másoknak is.   

     momdad.jpg