Bertie barátkozik

Rémisztő belegondolni, hogy október 26-án írtam utoljára ide a blogra bejegyzést. Ketten vagyunk szülők, mindent ketten csinálunk - határoztuk el már az elején és ennek nyilván a blogra is igaznak kell lennie, bár az elődblogon  a kommentelők rendre egyedül Clamesát szólítják meg, ettől még azt is együtt csináltuk. Valószínűleg szokatlan műfaj a közös, haddnemondjam: családi, blogolás.

Na, de ez csak egy kis kitérő akart lenni, amiről ez a poszt valójában szól, az az elmúlt hónapok egyik legérdekesebb élménye Bertie-vel kapcsolatban. Én semmiképp sem vagyok egy párját ritkítóan barátkozós ember. Mindmáig jobb szeretek idegeneket csak akkor megszólítani, ha minden más megoldási lehetőség elfogyott, kifejezetten rajongja vagyok a bankautomatáknak és a gépi fizetési lehetőségnek a Tescoban és az IKEA-ban és a netbanki szolgáltatásokat is szeretem. (Meg a tejet.) Clamesa sokkal barátságosabb ugyan, de azért mindkettőnket meglepte, hogy Bertie eddigi két legkarekteresebb vonásának (jellemvonásának azért nem merném nevezni) egyike az, hogy barátságos az idegenekkel. Mit barátságos? Kifejezetten rajong értük!

A dolognak van egy kissé zavarba ejtő oldala is: Clamesa nemrég valami olyasmit olvasott, hogy nem oké, ha egy gyerek nem borul ki azon, ha a szülei másokra hagyják (nagyszülőkre, unokatesókra, barátokra). Ennek próbáltam utánanézni és megtaláltam Mary Ainsworth korai kötődés elméletét és bár értelemszerűen magát az "idegen helyzet" eljárást eszemben sem lenne reprodukálni próbálni, a következőkben összegezném a megfigyeléseimet: Bertie erős, pozitív érzelmeket fejez ki, ha meglátja az anyját vagy engem, viszont viszonylag ritkán sír vagy kiabál, ha letesszük, ha magára hagyjuk egy kicsit (mondjuk átmegy a másik szobába). A nagyszülei, az unokatestvére, nagynénjei, nagybátyjai láttán többnyire szintén erős pozitív érzelmi reakciói vannak. Szeret egyedül időt tölteni a földön és bátran bejárja a lakás legrejtettebb zugait is. Nem tudom, ebből mi következik, csak leírtam, mert a témához tartozik.

Még zavarbaejtőbb aztán az a jelenség, hogy bárhova is menjünk, Bertie meglehetősen szereti az idegeneket. A boltban, a pékségben, a buszon/villamoson/metrón/vonaton, a fodrásznál, sorban állva, az egyetemi folyosón, a kollégáimmal, a parkban a babakocsiból kinézve vagy az utcán járva a babakocsiból kipillantva mindig keresi az idegenekkel a szemkontaktust. Idősekkel, fiatalokkal, gyerekekkel, férfiakkal és nőkkel, barátságos és faarcú emberekkel. Képes kitartóan, akár hosszú percekig is várni, s ha az illető észreveszi őt, Bertie előbb elmosolyodik, majd, ha az illető visszamosolyog, ő nevetni kezd, felül a babakocsiban, ugrál, csapkod. Tegnap például, a fodrásznál az én fodrászommal flörtölt, majd a Clamesa mellett üldögélő középkorú  külföldi férfivel barátkozott össze pillanatokon belül és amikor a fickó elment, Bertie kiabált utána, meg csapkodott a kezével. Végül pedig, amikor fizettünk, a pultoslánnyal kezdett ki. Mi ezt flörtölésnek hívjuk, jobb híján, bár ha valaki tud értelmesebb szót rá, szívesen veszünk minden tanácsot. 

Sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy ez mennyire általános, de mivel mindig mindenki megjegyzi nekünk, hogy Bertie milyen barátságos, kezdjük azt hinni, hogy ez valamennyire az ő egyéni tulajdonsága, nem minden babára egyformán jellemző viselkedésforma. 

Néha egyébként nem jár sikerrel Bertie. Ezen nem borul ki többnyire, bár volt már, hogy köhintett párat vagy kiabált egy ideig, de nem ez a jellemző. Igazán negatív tapasztalatunk eddig csak egyszer volt, a Mammut liftjében egy fiatal nő méla undorral pillantott Bertie-re, majd el is fordult. Volt viszont jópár meglepő sikere: egyszer egy mogorva férfi elnevette magát rajta, többször is előfordult, hogy valakik könyvet tettek félre vagy a mobiljukat tették el, hogy vele foglalkozhassanak. A többség persze csak odamosolyog és továbbmegy, de például a múltkor a 14-es villamoson utaztam a Béke tértől az Óceánárok utcáig és a kocsiban ülő három hatvan körüli nő végig Bertie-vel beszélgetett vagy rá mosolygott időről időre.

Érdekelne minket, hogy ez vajon mennyire jelez előre bármit Bertie későbbi jelleméből. De fogalmunk sincs. Anyám szerint én nem voltam barátságos baba (bár minden fotómon vigyorgok), Clamesa viszont elképesztően cuki baba volt, viszont ilyen barátkozósságra a szülei nem emlékeznek.  

Az okokra is kíváncsiak lennénk. Szeretjük például azt gondolni, hogy a Stokkénak van abban szerepe és persze a sok sétának, hogy Bertie jobban hozzáfér az emberekhez és inkább kíváncsi rájuk, mint más csecsemők, de persze nem akarunk ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

friends.jpg