Bertie 3 hónapos és vele együtt a Felnőtt Énem is

Mostanában sok D. Tóth Kriszta-féle Elviszlek magammal!-t néztem meg. Itt. Aztán meg, még több kiváló, elgondolkodtató, és világlátásomhoz közeli cikket olvastam a WMN-en, azaz itt és az Apaparán, vagyis itt. Elkezdtem felfedezni egy vadiúj világot. Azokat az apukákat és anyukákat, nőket és férfiakat, akik alkotják az életüket, nem csak élik. Oroszlán Szonjáról pl. eddig kb. annyit tudtam, hogy imahungryhungarian és azt, hogy az egyik szakmabelimnél néha meglepően lényeglátó dolgokat kommentel, most már azt is tudom, miért nem tervez a közeljövőben gyereket, és hogyan érez a szakmája iránt. Kicsit a bloggervilág is kitárult elém,  hiszen már nemcsak a Feminfo létezik számomra, mint viszonyítási alap. Intelligens, okos, világlátott nőkről és férfiakról szólnak ezeken a platformokon a történések, akik gyereket nevelnek, dolgoznak, élnek, alkotnak. Hasonlót akartunk mi is csinálni a tobbenemvetelekel.blog.hu-n. Többek között ezzel az írással, vagy ezzel. Persze, jóval kevesebb efforttal és outputtal, de nagy lelkesedéssel!

Aztán, ennek kapcsán elkezdtem gondolkodni azon, mit akarok kezdeni az életemmel, lévén, hogy a gyerek már 3 hónapos, és 3 hónap múlva alkalmam nyílik kicsit magammal is törődni szakmailag (GYED extra). Nagyon megtetszett az a világ, amiben ezek a nők és férfiak mozognak. Persze, azért is tetszett meg, mert hasonlít az én világomra. Az emberek fura kevert nyelven beszélnek, fura anglicizmusokat használnak, a magyar társadalom szerint túl toleránsan beszélnek jelenségekről (htb-k, dolgozó nők, egykék, kötődő nevelés, munkaerőpiac, közmédia, politika).

De legfőképp azt kezdtem el érezni, hogy van világ az Akadémián túl is. Sőt! Nem csak a két véglet van, létezik egy pontosan nekem való közeg ebben az országban. Ismerős, és mégis új. Legalábbis, egyelőre olybá tűnik. És azt is, hogy milyen fiatal vagyok még ahhoz, hogy ezt teljes egészében megértsem. Azt, hogy milyen negyvenes szinglinek/elváltnak/házasnak/liberálisnak/konzervatívnak lenni, azt én nem értem még. Azt a nehézséget azonban igen, hogy milyen első generációs értelmiségiként ebben a világban: sehová sem tartozol. Nem vagy munkásember, és semmit sem tudsz az egész világról, rám valóban igaz, hogy "soha életemben egy kertet nem ástam fel". De nem vagyok az a srác sem az egyetemről, akinek az anyja fogorvos főorvos, az apja államtitkár volt. Én az iskolaigazgató és az esztergályos gyermekeként lettem társadalomtudós, és maradtam tudományos érdeklődéssel továbbra is a világ, a társadalom felé.

De, hogy ki vagyok én, felnőttként, a PhD-m végén, gyerekestül, házasságostul, újlipótvárosiként, azt még nem tudom. Nagyon nehéz levetkőzni a kelet-magyarországi gondolkodást, a kisebbrendűségi érzéseimet, a világom határait pedig tágítani. Másként élek persze, mint a szüleim: a fővárosban élek, járok múzeumba, szeretem a nagy sétákat a belvárosban, beülök egy kávéra este az utcai helyekre. De ez még nem én vagyok, ez csak az a Clamesa, aki nem olyan már, mint a szülei. Akikkel amúgy nincs baj, csak az nem az én életem. Azt hiszem, ez most az enyém, amit élünk.

És, hogy milyen anyja leszek Bertienek? Megengedő? Kérdéseire szívesen felelő? Dolgai iránt érdeklődő? Türelmes? Kitartó? Parázós? Ezekre azt hiszem, igen a válasz. Mindig jól döntő? Tiszta fejjel gondolkodó? Átgondoltan cselekvő? Verekedős? Azt hiszem, ezekre pedig nem a válasz. Egyelőre ennyit tudok, és ez máris több, mint amit a gyerek előtt tudni véltem magamról.

 parent.jpg