Sétálunk, sétálunk...

Röviden a tények

kúszás: 7 hónaposan

mászik: 10 hónaposan

kapaszkodva feláll: 10 hónaposan

kézenfogva első lépések: 15 hónaposan

önállóan megy: 18 hónaposan

Egymás között azt szoktuk mondani Clamesával, hogy Bertie biztosan olvas gyerekorvosi könyveket és az ott írtakhoz tartja magát. Azt hallottuk-olvastuk mi is ugyanis, hogy járni másfél éves koráig kellene megtanulnia egy átlagos gyereknek, ő pedig pár nappal a másfél éves kor betöltése előtt állt fel és indult el.

Nem volt könnyű menet. Egyrészt azért, mert, mi tagadás, Bertie mozgásfejlődése nem volt gyors és ezt mindenki szóvá is tette nekünk. Igaz, az orvosok nem láttak problémát, de barátok, családtagok igen és ahogy a fórumokat olvasgattuk, erre a témára a többi szülő is rá van mindig csavarodva. Másrészt meg azért, mert mi nem izgultunk eléggé. Clamesa azt gondolta, hogy azért a gyerekek általában végül járni kezdenek, én pedig azt, hogy Bertie lassan, de egyenletesen fejlődik, amihez Clamesa mindig hozzátette, hogy és persze állandóan járunk orvoshoz, szólna, ha baj lenne. Érdektelenségünk valószínűleg idegesítő lehetet kifelé, cserébe minket meg a sürgető megjegyzések és tanácsok őrjítettek meg, beleértve a sztorikat arról, hogy kinek a gyereke járt már a születése előtt is vagy kinek a gyereke kezdett későn járni, de legalább hamar beszélt.

Az utolsó panasz pár hete jött, amikor az anyósom pánikban hívta fel Clamesát, hogy az apósom az uszodában vagy hol beszélt egy híres gyerekorvossal (feltűnt már, hogy mindenki híres orvost slash ügyvédet ismer?) és az azt mondta, hogy NAGY BAJ, hogy még nem jár a gyerek. Clamesa visszakérdezett: mondott valamit, mit kell csinálni? Nem, hangzott a válasz. Hát ja.

Mondanom se kell, hogy micsoda eufória fogadta a részünkről, mikor Bertie végre elindult magától. Pontosabban, nála jobban egyikünk se örült, mert ő sikítva nevetett percekig örömében, amivel azért nehéz versenyezni. De azért mi is nagyon boldogok voltunk. A nagyszülőkről meg mázsás súlyok estek le a megkönnyebbüléstől, holott ugyebár elég valószínűtlen volt, hogy a kézenfogva totyogó porontyunk sose fogja elengedni a kezünket.

 Mindenesetre nagy élmény volt látni, hogy a végső bátor elrugaszkodást megelőző pár napban miként vált Bertie elszántabbá és magabiztosabbá minden egyes nappal (miközben ezt írom, épp betotyog a hálószobából, a szemüvegtartómmal a kezében és idejön hozzám, hogy foglalkozzak inkább vele). Kimentünk párszor a Margitszigetre, volt, hogy a Normafáról lefele engedtük ki a babakocsiból és egyszerűen IMÁDTA, hogy sétálhat. Előbb csak élvezte, de idővel már követelte is a jussát.

A végső elrugaszkodáshoz valószínűleg nagy segítség volt, hogy anyámtól új szandált kapott Bertie. Hogy a két dolog között van kapcsolat, azt két dologból sejtem. Egyrészt Bertie napokig le se vette a szandált, minden reggel felkövetelte magára és mutogatta mindenkinek az utcán. Tárgyat így még életében nem szeretett! Másrészt, a szandál megkapása másnapján már ment, mint aki eddig is tudott volna, csak az új szandálra várt. Miért? Talán stabilabbnak érzi így a járást. Vagy nem csúszik a lába a parkettán. Mindenesetre természetesen zokniban és mezítláb is tud menni, csak a jelek szerint a csodaszandál afféle kabala. Nekem nyolc. :)

És akkor az emlékezetes pillanat, amikor Bertie először kezdett önállóan járni: