Nyílt levél a Kismamablognak

Tisztelt Kismamablog!

Balszerencsénkre találkoztunk a Facebookon 2 bejegyzésével és magyar állampolgárokként és fiatal szülőkként szeretnénk kifejezni felháborodásunkat és tiltakozásunkat az ezekben a bejegyzésekben leírt sértő és rendkívül káros gondolatok miatt. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy erről nyilvánosan, még ha csak a magunk szerény kis közegében is, elmondjuk kifogásainkat, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy amiket ír, az nem igaz, sőt, félrevezető, de ráadásul bántó is és mivel egy népszerű blogot működtet, kiemelten veszélyes is, hiszen megerősít, népszerűsít buta sztereotípiákat. Írtunk már korábban a védőnő által adott Apa-füzetekről is, meg arról is, miért nem ad egy kiadó Apa címet, amelyek ehhez hasonlóak.

Az egyik bejegyzése ("Sok családban látom, hogy a gyermeknevelés, a gyerekek ellátása mintha egyszemélyes feladat lenne") látszólag egy fontos kérdéssel foglalkozik, azzal, hogy mindkét félnek felelőssége van abban, hogy egy családban ne kizárólag az egyik szülőre háruljanak a gyereknevelés terhei, és ezért nagy örömmel kezdtünk az olvasásába, ám hamar csalódnunk kellett. Mik a kifogásaink?

vida1.png

1. Az egész nap lótó-futó, a pénzt egyedül megkereső és a kezében hideg sörrel meccset nézni akaró férfi képe nem csak leegyszerűsítő és félrevezető, de ráadásul alapvetően hazug is. Még ha vannak is ilyen emberek, akik így gondolkodnak, ez nem jelenthet igazolást számukra és a problémamegoldásnak semmiképp sem szabad abból kiindulnia, hogy ez "érthető". Az, hogy valaki dolgozik, teljesen természetes, attól még nem "érthető", ha a háztartást teljes mértékben a másikra hagyja. A munkahelyünkön sem oké a feladataink egy részét másra hagyni és helyette hideg sörrel a kézben meccset nézni. Az egymillió alkoholista és a napi 5 órai tévézés országában (ahol az egészségügyi mutatóink ennek megfelelően lesújtóak) végképp semmi "érthető" nincs abban, ha valaki ilyesmire vágyik, ahelyett, hogy a feleségével és a gyerekével szeretne időt tölteni. Arról nem is beszélve, hogy a pelenkázás, az etetés, a fürdetés, a mesélés, a játék a gyerekkel ugyan persze fizikai és lelki értelemben fárasztóak, mint minden emberi tevékenység, de másfelől egy egészséges és érzelmileg gazdag emberi kapcsolat létrejöttének és fenntartásának eszközei, valamint örömforrások is. Körülbelül úgy, ahogy a sportolás is egyszerre fizikai munka és örömforrás is. Aki ezt felnőtt férfi létére nem képes megérteni akár magától, akár beszélgetések hatására, az valamit alapvetően rosszul csinál.

2. Az a feleség, aki azért nem vonja be a párját a közös otthoni teendők ellátásába, mert ő - ahogy a Kismamablog mondta - "nem teheti" és mert "kímélni" akarja a másik szülőt, az alapvetően rosszul méri fel a valóságos helyzetet. Ő ugyanis nem azért nem teheti meg, hogy nem törődik a gyerekkel, mert ő az anyja, hanem, mert valakinek muszáj. Csakhogy az a valaki éppúgy lehetne az apa is. Ez egy önbecsapás tehát, mindkét szülő részéről, s mindkettejük felelőssége, hogy ezt belássák. Persze mivel az egyik szülő marad otthon egy időre, ezért értelemszerűen neki erre több ideje jut, de ez szintén lehet akár az apa is a magyar jog szerint, másrészt ez nem csak azt jelenti, hogy az otthonmaradó szülőnek ez a kötelessége, hanem, hogy az otthonmaradó szülő az, akit a magyar társadalom előítéletei, az aránytalan jövedelmi viszonyok késztetnek otthonmaradásra, továbbá értelemszerűen egy gyereket nem lehet egyedül hagyni soha. Az otthonmaradásból azonban nem következik, hogy neki ne járna szabadidő vagy neki akkor is kötelessége lenne egyedül foglalkoznia a KÖZÖS gyerekkel, amikor a másik is jelen van.

3. Az otthon maradó szülő értelemszerűen sokkal magabiztosabban bánik a gyerekkel bizonyos téren és ezért akkor jár el helyesen, ha ezt az aszimmetrikus helyzetet nem használja arra, hogy kizárja társát a gyerek ellátásából annak "ügyetlenségére" hivatkozva. Ebben egyetértünk. De a legfontosabb ebben az, hogy az anyák ezt sokszor kompenzációként és a kismamablogos bejegyzéshez hasonló írások által terjesztett sztereotípiák rabjaként teszik, ezért a legfontosabb, hogy megértsék, nincs szükségük kompenzációra, mert ők nem érnek kevesebbet, csak mert egy ideig otthon vannak a gyerekkel és hogy megértsék azt is, semmi természetszerű nincs abban, hogy a másik fél mennyire bánik ügyesen a gyerekkel. Megbízhatnak a párjukban és joggal el is várhatják tőlük az aktív közreműködést!

* * *

A másik blogposzt ("Tyütyüke gyorsan megszületett...") arról szól, hogy valójában nincsenek tökéletes gyerekek és azok a szülők, akik ilyen gyerekekről szóló történetekkel zaklatják a többi szülőt, azok hazudnak és egy felesleges versengésre veszik rá szülőtársaikat. Miért felháborító ez a poszt? Mindenekelőtt azért, mert egy buta és félrevezető sztereotípiát népszerűsít, mert másokat megbélyegez és teszi mindezt ráadásul egy látszólag nemes cél jegyében. Amit ez a szöveg nem ért meg az az, hogy a valódi probléma (a szülők közötti túlzott versengés) helyett kreál egy hazugat, és arra biztat frusztrált (a kompetitivitás kultúrájában részt vevő, ám magát underdognak érző) embereket, hogy együtt gyűlölködjenek, ahelyett, hogy higgadt hangon elmagyarázná a valódi problémát és az embereket arra sarkallná, hogy ne vegyék túl komolyan a gyerekek összehasonlítgatását, mert semmi sem múlik rajta. És akkor most nézzük a poszt konkrét hibáit:

vida2.png

vida3.png

1. A gyereket "Tyütyükének" nevezi, ami nem csak a kompetitivitásba bekapcsolódó szülőket gúnyolja ki, de a teljesen ártatlan gyereket is. Ez kizárólag arra alkalmas, hogy a poszt olvasóit közös gúnyolódásra biztassa.

2. A felsorolt példák egy része olyan egyéni jellemzőket állít be képtelen túlzásnak (éjszaka átalvása, könnyű szülés, olvasás megtanulása, szociális képességek), amik egyáltalán nem azok, hanem vagy a szülő egyéni érzékenységével kapcsolatosak vagy nagyon nagy részt habituális jellemzők, részben pedig valóban függnek a nevelési stratégiáktól, bár többnyire nem teszik "jobb" vagy "rosszabb" gyerekké a többiekhez képest az adott gyereket. Azzal vigasztalni a szülőket, hogy ilyen különbségek nincsenek, egyszerre rosszhiszemű hazugság, mert letagadja a valóságot, másrészt, mert félreviszi a problémát és nem veszi észre, hogy nem a gyerekek tulajdonságai jelentik az igazi problémát, hanem a szülők közötti értelmetlen versengés.

3.  A szöveg második fele pedig, amellett, hogy ismételten megerősíti azt az alapvető hazugságot, hogy ne lehetne a gyerekek között olyan különbség, amiket korábban felsorolt, önfeledt gúnyolódásba torkollik, amelyben többé-kevésbé lincselésre biztat, ha csak metaforikusan is, hiszen ahelyett, hogy értelmesen elmondani, mi a valódi probléma, a frusztrált szülők negatív érzéseinek kiélésére szolgál.

Úgy gondoljuk, hogy ez a hozzáállás népszerűsége (254.000 kedvelés) miatt különösen káros és mindenkit arra kérünk, hogy erős kritikával fogadja az ilyen, a valódi problémákat elkenő, manipulatív és részben félreértéseken alapuló, részben kifejezetten hazug írásokat.

Üdvözlettel,

Clamesa és Aldric