Bertie nemrég 2 éves lett. Ez őrület. Egy gyerek. Nem egy kisbaba. Van haja, vannak markáns arcvonásai, vastag szemöldöke és kívánalmai. Hát de még milyenek! Imádjuk.

Hétvégén ellátogattunk vele a Puskin Moziba a Puskin Kuckó rendezvénysorozatra, ahol éppen a Kaláka lépett fel. Arról kérdezősködtek koncertjük közben, hogy nálunk laknak-e állatok. Hát laknak! 

Az utolsó sorba kaptunk már csak jegyet, és ott is maradtunk egy darabig, annak ellenére, hogy egy csomóan nem jöttek el, előrébb is ülhettünk volna. Bertie először sírt, fészkelődött, míg a közönség beszélgetett és a zenészek hangoltak. Aztán, amint elkezdődött a zene, és a beszéd, azonnal rajongóként tombolt, tapsolt, nevetett, táncolt. 

Úgy a 3. szám felé a gyerekek már megállíthatatlanul nyomultak előre, így Bertie-vel én is odamentem a színpadhoz. A Puskinban az a szabály, hogy a színpadra nem szabad felmenni és végig a székben kell ülni. Ez persze nem volt így, és mi is feladtuk egy idő után a saját gyerekünkkel szemben ezeket az elvárásokat. 

Bertie a színpad előtt táncolt, ujjongott, énekelgetett és szaladgált. Néha leült az ölembe vagy más anyuka ölébe, néha Aldrichoz szaladt fel. Egyszer felkért egy kislányt is táncolni, akivel már kinn a játszós részben is összebarátkoztak, várva a koncertre. 

Én többször majdnem elsírtam magam a meghatottságtól, Bertie meg lelkesen csápolt végig. Sőt, később az ebédkor is megismerte az énekesek fotóját a Puskin Kuckó programfüzetében. 

Őrület, hogy lehet ennyire csodálatos, tökéletes, szeretnivaló valaki, mint Bertie számunkra. Egy igazi ajándék, nélküle tényleg kevesebb ember lennék. Elképesztő, hogy ő jött hozzánk, és hogy mennyire vártuk őt, felfoghatatlan, hogy itt van és nem a hasamban már. Ez egyrészt rossz, mert nincs mindig velem, viszont jó, mert már egy kész kis egyéniség. 

Ezek voltunk mi majdnem pontosan 2 éve és ezek vagyunk most: 

Mindkettőnknek megnőtt a haja.:)