Ma délután gyereknapoztunk egy kicsit és épp a Szabadság térre tartottunk Clamesával és Bertie-vel, hogy belehallgassunk az ottani koncertbe, amikor egy érdekes eset történt velünk. A Vécsey utca felől jöttünk, átkelve az úttesten, ahol elég magasak a padkák, szóval nagyon meg kell emelni a babakocsi elejét. Ezen sokat bosszankodtunk már amúgy, de annyit járunk arra, hogy kezdünk beletörődni. A kocsit Clamesa tolta, én pedig a mobilban a közös naptárunkba írtam fel a heti teendőket (ez azért fontos, mert Clamesa fogja kivételesen elhozni kedden Bertie-t a bölcsiből, egyrészt, mert nekem könyvbemutatóm lesz, másrészt, mert van némi lecsúsztatandó túlórája, de kb. egy hét alatt már harmadszor beszéltünk erről, mert annyi a dolga, hogy mindig elfelejti és most úgy döntöttem, felírom a naptárba és akkor nem lesz mit elfelejteni). Ekkor történt, hogy miközben Clamesa épp rátámaszkodott a kocsi fogójára, hogy megemelje az elejét, két lány a hátunk mögött összenevetett és azt kérdezték, hogy "ne segítsünk a babakocsival?, majd kisvártatva hozzátették: "ha már a férjed nem segít...". Clamesa nem mondott nekik semmit, én meg nem is figyeltem, mert a telefon nyomkodása és a magas padkában nem felbotlás épp elég sok teendő volt egyszerre, úgyhogy csak utólag hallottam, mi történt.

Először, bevallom, teljesen közömbösen hallgattam végig a sztorit, de minél többet gondolkodtam rajta, annál rosszabbul éreztem magam tőle. És persze nagyon mérges is lettem a két lányra. Hogy miért szólnak be olyan embereknek, akikről semmit sem tudnak? Hogy miért szégyenítik meg Clamesát? (Persze, a fő célpont én voltam, de a collateral damage nem számít talán?) Hogy milyen igazságtalan is ez! Hiszen mindig is egyenlő félként próbáltuk nevelni Bertie-t, de mióta Clamesa visszament dolgozni, azóta heti három nap nap közben teljesen egyedül vigyázom Bertie-re (és közben még dolgoznom is kell itthonról), heti két nap bölcsibe közösen visszük és közösen hozzuk el onnan (előbb én a munkahelyemre, onnan meg együtt Clamesával) Bertie-t, a hétvégéimen is minden percem a családommal töltöm és mindent együtt csinálunk. Hogy miért kell nekem egyáltalán magyarázkodnom, még magam előtt is? Mi közük ezeknek az embereknek a dolgaimhoz?

Elgondolkodtam azon is, hogy mennyire ostoba dolog ilyen felületesen és  könyörtelenül ítélkezni. Elvégre maga a szituáció persze érthető volt úgy is, hogy egy sztereotipikus férj leszarja a családját és még séta közben is a telefont nyomogatja és nem segít a feleségének a nehéz feladatokban. De azt azért látni kell, hogy ennek a jelenetnek az ilyenként való megítéléséhez azért nagyon, nagyon, nagyon rosszhiszeműen kell gondolkodni, hiszen 1. maga a nehézség, amit le kellett küzdeni, egy útpadka volt, nem egy nem akadálymentes villamosra való felszállás babakocsival csúcsforgalomban és igazából tök sértő is egy nővel szemben az a feltételezés, hogy ebben segítségre szorul, 2. a férfi mégiscsak ott van a családja mellett és bár épp valamit csinál a telefonján, de odáig eljutni a következtetésben, hogy leszarja a családját és nem segít nekik és hogy ez valamiként jellemző rájuk, az életükre, azért elég sok gondolati lépcső átugrását igényli.

És persze ott van az is, hogy oké, rendben, ezt gondolják. Történetesen kínosan mellélőttek, de persze mindenki tévedhet. Viszont ez csak még jobban megmutatja, hogy miért annyira visszataszító dolog is folyton ítélkezni mások fölött és beszólogatni vadidegen embereknek, amikor egyszerűen csak nekünk (látszólag) nem tetsző módon élnek. Mert semmi közük hozzá. Ennyi.