Nyaralás egy két és fél évessel

Merész tervekkel vágtunk neki az idei nyaralásnak. Épp dackorszaka legjavát élő kisfiunkat, Bertie-t egy tengerparti nyaralásra vittük el, bő kétórás repülőúton, s hogy nehezítsük a dolgunkat, babakocsit se vittünk, mert újabban egyre gyakrabban jelzi, hogy nem akar már a kocsiban ülni és gondoltuk, ez remek alkalom lesz, hogy tét nélküli helyzetben kipróbáljuk, vajon valójában mennyit bír sétálni és mi hogy bírjuk a cipelést.

Nem, az fel sem merült, hogy ne mindhárman menjünk. Aki máskor is olvassa a blogot, az tudhatja, hogy a munkánk éppen elég "énidőt" biztosít számunkra, úgyhogy a szabadidőkben szívesebben vagyunk együtt és bár a gyereknevelés fáradtsággal is jár, akárcsak a párkapcsolat, a sport, a kirándulás, múzeumlátogatás, a munka vagy a barátokkal és rokonokkal való kapcsolattartás és gyakorlatilag minden, ami jó ezen a világon, ezért már előre vártuk, hogy Bertie mit fog szólni a tengerhez és a közös nyaraláshoz.

Két dologra már előre felkészítettük. Először is, a repülésről sokat meséltünk neki, főleg, mert utoljára félévesen repült, viszont szereti a repülőket. Utóbbi körülmény nagyban segítette, hogy bertie izgatottan várja a repülést, valóságos eksztázisban lépjen a repülőtérre és "igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen!" felkiáltással üdvözölje, amikor elindultunk felfelé a repülőn, majd ismét, amikor látta, hogy a gép elemelkedik a földtől. Másodszor, a vízimádó Clamesa hetente 1-2 alkalommal elvitte a Hajósra a gyerekmedencébe vízhez szokatni Bertie-t, aminek végülis nem láttuk ugyan sok használt, de a nyarunkat (különösen a szombat és vasárnap reggeleket) meglehetősen megédesítette.

A repülőtéri várakozás elég kemény volt, Bertie rohangálni akart, ordítozott,hisztizett,ahogy mostanában sokszor teszi, de közben boldog volt a közelgő repülés miatt, s magát az odautat (akárcsak a visszautat) nagyrészt átaludta, amikor pedig ébren volt, meglehetősen türelmesen és megértően viselkedett, amiért nem lehetünk eléggé hálásak neki. Ugyanez volt a menetrend visszafelé is. Mindkét alkalommal ráadásul sírógörcsöt kapott, amikor a Papa (az apai nagyapja) által nekünk kölcsönzött bőröndöt feladtuk a becsekkolásnál, de annál nagyobb volt az öröme, amikor a csomagfelvételnél mindkétszer épségben visszakaptuk.

A hely maga nem érdekelte elsőre, sőt, egy kicsit az volt a benyomásunk, hogy túl sok neki az élmény elsőre. Nyűgösebb, hisztisebb volt a szokásosnál, néha megütött, megkarmolt minket, fölkéredzkedett, lekéredzkedett, leült, csúszott-mászott a földön. Mintha megrettentette volna az is, hogy érthetetlen a közlekedés is. Amit bicikliútnak hisz az járda vagy autóút, az autók nem onnan és nem úgy jönnek, ahogy várja, stb. Ez később mintha elmúlt volt. Úgy tűnt, szép lassan megszokja a vidéket, lettek kedvenc útvonalai (kiváló alkalom a hisztire, ha mi nem arra akartunk menni), kedvenc rítusai (a szálloda előtti lejtős úton legurítani az autóját), kedvenc falfirkája (egy férfi, amint átmászik egy lukon), összebarátkozott egy csomó emberrel (felnőttel és gyerekkel), mindig elköszönt integetéssel a helyektől távozás után, ahogy az emberektől is, megkedvelte a pénzbedobós játékautókat is (még pénzt is gyűjtött, hogy játszhasson), amikre fel lehetett ülni a korzón, a macskás szobros parkot, ahol tucatnyi valódi macska is pihengetett folyton, a játszóteret mellette, a pizzériát, ahol párszor ettünk, a kis teret a kikötőben, ahol a frissen vett játékautókat először kipróbálta.

Igyekeztünk rugalmasak és mégis rendszeresek lenni. A gyerekágyat köszönettel nem kérte, hanem velünk aludt. Elfogadtuk. Az esti lámpaoltásról ő döntött, sőt ő is hajtotta végre (egyébként nagyon korrekt, korai időpontban, ami a mi életünket kissé megnehezítette, de kibírtuk). Összesen kétszer nem értünk haza délutáni alvásidőben, akkor hozzánk bújva a parkban aludt, ami azért egy nyaralásnál nem elviselhetetlen. A játékautókba beülhetett minden nap. S bár nagy bánatára túrórudi (Bertie nyelvén: "túrú") nem volt, ahova mentünk, azért valahogy kibírta mással is.

A tengert megkedvelte ugyan Bertie, de roppant izgatott volt mindig és belénk csimpaszkodott szinte egyfolytában, viszont szívesen játszott és utolsó nap már várta, hogy maga lebeghessen a vízben és húzzuk őt körbe-körbe. Szerencsénkre voltak a tengerparti sziklákba vájt fürdőfülkék, így mégse a nagy nyílt vízben kellett úsznia és volt egy kis homokos partszakasz is egy helyen, Nyilván ez is segítette, hogy jól érezze magát. 

Ami kicsit meglepett minket, hogy egyáltalán nem bírta a hosszabb sétákat (persze mi tényleg hosszú sétákra megyünk) és bár sokszor akart volna egyszerűen csak ülni és autót tologatni, de meghökkentően sokszor tűrte, sőt, kérte, hogy cipeljük. Ennek kapcsán kiderült az is, hogy Clamesa is elbírja a nyakában a 15 kilós Bertie-t, amiért nagyon büszke vagyok rá, Bertie meg nagyon ügyesen megtanulta lehajtani a fejét az utcán, ha alacsonyabb boltozat alatt mentünk át ó, miközben a nyakamban ült. Szóval magunkon is meglepődtünk. Semmilyen problémát nem okozott várost nézni Bertie-vel babakocsi nélkül. Nyilván mehettünk volna tízszer ennyit is babakocsival, de így se mentünk keveset és hát a kanyargós, szűk, meredek, macskaköves utcákon babakocsival valóságos rémálom lett volna közlekedni.

Barátkozott a játszótéren, bár a játékait féltette, érthető okokból és néha azért fel-fellökött gyereket, ha úgy tűnt indokoltnak. Viszont akit imádott, az a szálloda idős menedzsere volt, akinek a kedvéért megtanulta, hogy mit kell csinálni arra, hogy "give me a five", hogy mit mondjon, ha csokit kap (thank you) és hogy köszönjön el (bye-bye).

Érdekes volt látni, hogy összességében sokkal kevésbé irritáltuk a környezetünket, pedig Bertie nem volt kevésbé dacos, mint itthon. Részben kevésbé vettek észre, részben több türelemmel viseltettek iránta és amúgyis egy csomóan kifejezetten barátkozásra nyitottak voltak a mi kis két és fél évesünkkel.

Hát ennyi a nyaralásunk története.