Szabályok holland vendégség

Az elmúlt napokban többször is alkalmunk volt szembesíteni saját nevelési elveinket és gyakorlatainkat a külvilág elvárásaival, legyenek azok idegenek vagy a hozzánk hasonló cipőben járó, kisgyereket nevelő barátok.

A tapasztalatok, bevallom, elgondolkodtatóak voltak. Nem mintha arra jutottunk volna, hogy mindent rosszul csinálunk, de a korábbinál élesebben vált láthatóvá számunkra az, hogy amit csinálunk, az nem egy zárt kis világ magánügye, hanem a környezetünké is, és nekünk szembe kell néznünk ennek következményeivel.

Ami az elveket illeti, azok viszonylag egyszerűek: igyekszünk a holland mintát követni (mutatis mutandis persze - a hollandhoz egy kis történeti háttér) és Bertie-nek minél nagyobb mozgásszabadságot meghagyni. Hagyni, hadd tapogassa ki saját maga világa határait, hadd lássa, mi következik akkor, ha valamit arrébb tesz, meglök, lelök, leránt stb. Van ebben erős elvi megfontolás is, de azt is gondoljuk, hogy ez illeszkedik legjobban a mi személyiségünkhöz is, s így ezt tudjuk a leghitelesebben képviselni Bertie-vel szemben. De ennek persze ára van: az ő nagyobb mozgásszabadsága azt jelenti, hogy dolgok tönkremehetnek, összetörhetnek, hogy készen kell állni, hogy megvigasztaljuk, ha nagy lelkesedéssel végzett teendője végén elesik vagy megijed.

Hogy szemmel látható önbizalma és ehhez képest meglepő körültekintése előbb volt-e, mint a mi nevelésünk, nem tudjuk eldönteni Clamesával, de látjuk, hogy van itt valamiféle kapcsolat, és ezt fontosnak és egészséges helyzetnek tartjuk.

És persze, viseljük a következményeket. Amikor Clamesa szüleihez vonatozunk, kénytelenek vagyunk tűrni a szúrós nézéseket és megjegyzéseket, amiért az ölünkben nem megmaradó, de egyedül még nem járó Bertie a sorok között mászkál. Nyilván koszos a vonat. Nyilván hangos a gyerek. Nyilván zavar másokat. Nem mintha ez minket nem zavarna. Zavar is. Csitítjuk is őt, de másfelől ez van, ez egy ilyen életszakasz.

Vagy voltunk egy barátomnál, ahol egy pár évvel idősebb kisgyerek van, s ahol a ház a legkevésbé sem Bertie-biztos. Éreztük, hogy Bertie erősen próbára teszi a különben nagyon jó fej vendéglátók türelmét és minket is sokkolt, hogy a különben nagyon laza barátainknál milyen sok a szabály, amit be kell tartani,  s amikre mi magunk nem is gondolunk. Mit szabad megfogni, mit hova szabad bevinni, mit szabad megnyomni, arrébb tenni stb.. Mivel barátaink maguk sem a szigorúságukról híresek, az első sokk elmúltával most már inkább azon csodálkozom, hogy alig néhány év alatt mennyi játékszabály alakul ki szülő-gyerek viszonyban elkerülhetetlenül is. 

Annyi különbség azért van köztük és köztünk, amit én magamban kivattázásnak hívok (remélem, nem sértő a kifejezés egyikünkre nézve sem) és ami azt jelenti, hogy mi szándékosan inkább hagyjuk, hogy Bertie mintegy faltól falig közeledjen, több mindent megtegyen, önállóan hozzon döntéseket, míg náluk - amennyire persze ezt távoli megfigyelőként megkockáztathatom - nagyobb súlyt kap a szülő-gyerek közötti párbeszéd. Kivattázásnak ezt hívom, hogy a dolgok és gyerek között mindig ott van a szülő, aki magyaráz, részt vesz, segít, s ennek köszönhetően egészen szoros és meghitt viszony van szülő és gyerek között. Mi ennél Bertie-t, azt hiszem, ridegebben tartjuk. Foglalkozunk vele, ugrálhat a fejünkön is, de sokszor van mintegy magára hagyva, miközben mi mellette teszünk-veszünk, addig ő is tesz-vesz magában.

Ugyanezt a különbséget tapasztaltuk meg egy másik barátunknál is, ahol Bertie-nél mindössze fél évvel idősebb lánygyerek van. Külön érdekesség volt itt az is, hogy Bertie annyira nagy méreteit tekintve, hogy mindig elfelejtettem, mennyivel kisebb is életkorra nézve a vendéglátójánál. Hogy ő még mennyi mindent nem érthet, amit a másik már természetesen igen.