Ha kérdezik, hogy éltem-e, mit mondjak majd?

Ma egy külső helyszínről érkeztem az irodába (vagyis láttam a napot és éreztem a bőrömön a levegőt hosszú idő után először - hétköznap).

Egy rakás kismamát láttam a Bertie-nél idősebb gyerekét tologatva békésen, egy csomó idős ember sétálgatott az utcán, meg két pasi is, akik kenguruban vitték az újszülöttjüket, és persze voltak olyanok is, mint én, akik siettek valahová és csak kicsit élvezhették ki a szabad levegőt.

Aldric kis túlzással az 50. álláshelyről kapta meg tegnap az elutasítást, így továbbra sem leszünk finnek, vagy más nyugati állampolgárok. És ez szar.

És én rájöttem, hogy ilyen NEM LEHET az élet.

Nem lehet, hogy 8,5 órát töltsek a munkahelyemen, hogy Aldrictól és Bertie-től ennyit távol legyek, és hogy ne lássam a napot. De mégis lehet.

Egy szigetre kellene költözni. Holnap. És akkor hárman együtt lennénk a természetben. Vagyis négyen, Humival.

„"Az nem lehet, hogy annyi szív...Maradj nyugodt. Lehet."/Márai Sándor/