Fekete-fehér, igen-nem. Az elmúlt években sokat gondolkodtam a gyerekvállaláson. Kamaszkoromban, kissé túlfejlett halálfélelmemnek is köszönhetően, el bírtam volna képzelni, hogy sose legyen gyerekem, ám mivel van két testvérem és mivel a családomban amúgyis a 2-3-4-5 gyerek volt a minta, az egykézés kivételként se nagyon fordult elő, kisebb koromban persze eleget gondoltam magamra apaként.

Vágyakozás. Igazán komolyan csak az első házasságom idején merült fel a gyerekkérdés, de nem sürgetően: akkori párom egyelőre nem (mint kiderült: nem velem) akart gyereket, s a csendes várakozás éveiben, mikor számos kisgyerek között forgolódtam, érlelődött meg bennem, hogy apa szeretnék lenni. Nem ragaszkodtam volna az egynél több gyerekhez sem, de valahogy egyre abszurdabb gondolatnak kezdtem érezni, hogy egyáltalán ne legyen gyerekem. A válásom ebből a szempontból akár ironikus fordulatnak is tekinthető, hiszen épp akkor történt, amikor már nagyon vártam, hogy apa lehessek és még ironikusabb, hogy Clamesával viszonylag hamar egyetértésre jutottunk, hogy nem csak jól akarjuk együtt érezni magunkat, nem is csak megöregedni akarunk együtt, de gyereket nevelni is. Mégpedig as soon as possible. Hogy miért akartuk? Mert csak. Talán, mert a magyar társadalom olyan gyerekbarát. Vagy mert a biológiai programunk ennyire erős. Vagy mert csak. 

Lehet-e? Mint talán minden férfiban (vagy nem is?), volt bennem némi szorongás, hogy vajon képes vagyok-e rá? Ez a kérdés aztán hamar eldőlt. Egy gyorsan összejött terhesség, vetélés, majd gyorsan összejött újabb fogantatás bizonyította, hogy akkor erről ennyit. 

Fiú vagy lány? Aztán az is foglalkoztatott, hogy fiút lesz-e vagy lány. Az édesanyám mindenáron fiút szeretett volna, azt hiszem. Én, akárcsak Clamesa és az ő szülei, inkább lányt. A kérdésnek persze nincs sok értelme, mert a gyerek az gyerek, akár lány, akár fiú, de az őszinteségnek tartozom azzal, hogy ezt is bevallom. Aztán kiderült, hogy a magzat fiú és bár Clamesának kicsit nehéz volt ezzel megküzdenie, én inkább boldog voltam. Nem azért, mert nem lány, hanem mert valahogy sokkal személyesebb lett a viszonyom hozzá már azzal is, hogy tudtam a nemét. Azért eltartott még egy darabig nekem is a hír feldolgozása. Álmomban például képtelen voltam fiú csecsemőt elképzelni: többször előfordult, hogy 3-4 éves fiú arcot álmodtam neki. De már ezen is túl vagyunk. Március 7. óta Bertienek arca is van.

Cumi, együttalvás. A terhesség alatt főleg a terhességről olvastunk és a csecsemőgondozásról, s bizonyos kérdéseket még ezzel kapcsolatban sem gondoltunk végig alaposan, mert annyira nem mertünk hinni a sikerben. Engem kedd éjjel teljesen készületlenül ért Clamesa kérdése, három átbömbölt óra után, hogy ne adjunk-e cumit Bertie-nek. Mikor pedig az került szóba, hogy ne aludjon-e velünk, bevallom, majd szétrobbantam. Dühített, hogy hosszú távra meghatározónak hitt döntéseket kellene meghoznom kialvatlanul, fájó fejjel, de prompt. Alaposan kimorogtam magam, előkerült a cumi, de ágybatevés nem volt. Egyelőre. Másnap átbeszéltük, még mindig kialvatlanul, de mégiscsak okosabban, hogy hogyan tovább: cumi jöhet, együttalvás nem. Utóbbi érzékeny pontom: én sokáig aludtam a szüleimmel és ezt mindig a hibájuknak tudtam be, s mindig is heveny irritációt okozott számomra azok megfellebbezhetetlen normativitása, akik szerint bűn nem együtt aludni a csecsemővel. Azóta is, az elmúlt napokban, folyton erről beszélgetünk Clamesával. Odáig jutottunk, hogy a cumi oké, az együttalvás nem az, de persze csináljuk, mert Bertie, aki nappal kirobbanthatatlan a babaágyból, amint leszáll az éj, nem marad meg többé benne. Jellemző módon kézben is boldogan durmol, de a mi ágyunkban akkor is jól elvan, ha egyikünk átmegy a másik szobába egy kiskesztyűért, a másikunk meg a pelenkázóasztal körül rendezkedik. Az illatunk kell neki? Vagy a babaágy kényelmetlen? Utóbbit kétlem, előbbire építve viszont van még mentőötletem, mielőtt végképp együttalvók leszünk. Azt, hogy átvigyük a szobánkba, elképzelhetetlennek tartjuk, hanem kint alszunk vele a kanapéágyon és nagyban tervezgetjük, hogyan szoktathatnánk be az ágyába. Azt reméljük, ha átalszik egyben hat órákat, talán ez lesz a fontosabb neki, nem a velünk alvás és áttehetjük büntetlenül a kiságyba. Aztán majd meglátjuk. :) Egy dolog mindenesetre biztos: Bertie sírását nem bírjuk elviselni, szóval sírni hagyás nem lesz. Et pereat mundus. 

Szülőnek lenni 100%-ban. Amit mindig is biztosan tudtam és most is vaskövetkezetességgel érvényesítek, hogy én is teljesértékű szülő akarok lenni: tisztába tenni, etetni, büfiztetni, részt venni partnerként a terhesgondozásnál, a szülésnél, az első napokban, a gyerekorvossal, a védőnővel találkozáskor. Erre mindig szakítottam időt és minden percét imádom a dolognak. Hajnali négykor is, amikor üvölthetnékem van. Meg nap közben is, amikor akár csinálhatnék más is, de azt tervezgetem inkább, hogy fürdetés után milyen szettet adjunk Bertie-re. Bár a munkám továbbra is izgat, az erre vonatkozó program a szabadságom alatt is fut a fejemben, csak épp a háttérben, viszont most főleg az izgat, hogy babakocsiban vigyük-e ki először Bertie-t vagy kenguruban. Hogy a Szabadság térre menjünk-e vagy a Kossuth térre. Hogy mikor növeljük az etetéseknél az adagot 40 ml-re. Hogy az egyelőre minden probléma nélkül beállított 3-4 óránkénti etetésnek keressünk-e viszonylag fix időpontokat, hogy ne kelljen folyton a füzetben keresgetni, hogy "mikor is volt az előző". Meg hogy vajon kit vegyünk fel a titkos FB csoportba, ahol láthatja Bertie legújabb képeit és hogy vajon értik-e majd a címzettek, hogy nem kell folyton a hírfolyamukban látniuk ezeket a képeket, ha kikattintják a követést. És hogy vajon mennyire kell majd a nagyszülőkkel meccselni a szülői szuverenitásunk elfogadtatása érdekében. (Eddig egyelőre még nincs okunk aggodalomra.) Hát ez van.