Az utóbbi hetekben Bertie szédületes ütemű fejlődésen megy keresztül. Ez többé-kevésbé egybeesik időben azzal, hogy az új lakásba beköltöztünk és hogy Clamesa felmondott a munkahelyén, de mivel a lakásvásárlás, hitelfelvétel és költözés körüli mizéria addigra eléggé megviselt mindannyiunkat és mivel Clamesa munkakeresése is sok izgalmat tartogatott számunkra, legalábbis kezdetben, nem is beszélve saját munkahelyi vergődéseimről (néha már felmerül bennem, hogy nem a burnout szindróma jelei jelentek-e meg rajtam), nem is volt olyan könnyű az igazán fontos dolgokra koncentrálni és élvezni az élet apró örömeit.

Pedig a körülmények (sok tekintetben kedvező) változása alighanem triggerként is működött abban, ami történt Bertie-vel. Hogy a körúthoz közelebb költöztünk, sokkal lazábbá tette például a reggeli programot. Ha ugyanakkor is kelünk, akkor vagy itthon szöszmötölhetünk majdnem fél órával többet vagy a reggeli sétánkon tudunk több időt szánni arra, hogy meg-megálljunk egy játszótérnél vagy csak egy autómentes területen, hogy Bertie kedvére fedezze fel magának az összes cigarettacsikket, falevelet és faágat, kukát, eldobott sörösdobozt és kavicsot, hogy megmássza az összes lépcsőt és hogy kutyákkal és idős nénikkel barátkozzon. De az is lehet, hogy osztentatíve ágyban maradunk és ellustálkodjuk azt a félórát. Life is full of possibilities, ahogy azt Tyrion Lannistertől mindannyian tudhatjuk. :)

Ugyanez igaz természetesen a délutánokra is, márpedig a megnyert délutáni félóra nagyon sokat számít amiatt is, hogy egyre korábban sötétedik. Más kérdés, hogy Clamesa felmondása hamarosan még jobban átalakította a napjainkat. Hirtelen rég elfeledett sétaútvonalak kerültek vissza a térképünkre, Clamesa és Bertie időnként kettesben is tudtak nap közbeni programokat szervezni, mint a régi szép időkben, mialatt én vadul gépelve megírtam néhány felbecsülhetetlenül értékes tanulmányt az antik görög politikai realizmusról, s egészében véve is jelentősen csökkent a stressz szintünk. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy miként válik a saját szoba Bertie életének olyan alapvető részévé, mintha nem élt volna másfél éves koráig a nappaliban vagy hogy a nagyobb lakás mennyi izgalmas kalandot tartogat a számára.

Bertie fejlődésének legfeltűnőbb jele, hogy milyen sokrétűvé vált köztünk a mindennapi érintkezés.

Reggel például átkiabál nekünk, hogy lassan kivehetnénk az ágyból (sírni legfeljebb akkor sír, ha nem reagálunk elég gyorsan) és mindig nagy örömmel fogad minket. A reggeli pelenkázáshoz többnyire kérésünkre maga hozza oda a pelenkát és a használtat kiviszi a szemetesbe a konyhába. (Az elején néha elfelejtette, miért ment ki vagy megtetszett neki valami a szemetesben, néha viccből nem akarja kidobni a szemetet és volt már, hogy a sötétben nem akart egyedül kimenni, valamint nagyon szereti, ha együtt csináljuk a dolgot - de azért alapvetően imádja ezt az egész játékot.)

Naponta többször jelzi, hogy szerinte Humi cica alomjában kaka van és ki kellene takarítani és nem nagyon hiszi el, hogy nincs. Humit szeretné továbbra is simogatni, tejjel és étellel is kínálja, bár mostanában kicsit óvatos, mert egyszer sarokba szorította őt, amire Humi egy pofonnal reagált, ezért nem egyszer inkább nekünk szól, hogy segítsünk a macskát megsimogatni.

Az öltözködésben általában eléggé kooperál, bár néha játékból elszalad előlünk és többnyire a vége előtt megunja az öltöztetéssel járó macerát. A fogmosást kezdi megkedvelni és a D-vitamint nyeli mint kacsa a nokedlit.

A pékségben, ahol reggelizni szoktunk, már törzsvendégnek számít és senki sem lepődik meg, amikor a többi vevővel vagy az eladókkal, esetleg a vevők kutyáival kezd flörtölni. A saját reggelijét szereti a tőlünk kunyerált étellel keverve fogyasztani.

A reggeli sétáinkon nagyon hamar kikéredzkedik a kocsiból, hogy kalandozzon, bár lehet beszélni a fejével. Ha akar valamit, szól, s addig mondja a magáét, amíg együtt ki nem találjuk, mi az. Az utcán gyakran szalad oda idegenekhez (a 60 körüli nők a kedvencei), tárt karokkal és néha még fel is veteti magát velük. A tömegközlekedésen is folyton kontaktust keres másokkal. Hosszabb séták alatt viszont néha csendesen nézelődik, miközben dúdolgat vagy mormog valamit magának.

Bevásárolóközpontokban be szokott minden boltba szökni, az üzletek polcairól le-lerámol, a liftek hívógombját megnyomja és ha nem figyelünk, már bent is van a liftben.

A játszóterekre sokszor bekéredzkedik sétáink alatt. A hintázás továbbra is abszolút kedvence, de a minap egy nagyon magas csúszdán is lement egyedül és más játékokat is ki-kipróbál, szülőkkel és gyerekekkel is barátkozik, bár utóbbiakkal nincs mindig könnyű dolga: hol ők fogadják hidegen, hol ő veszi el mások játékát vagy ilyesmi. 

A Margitszigeten és a Szabadság téren (bár néha máshol is) gyakran keveredik bizalmasabb viszonyba kutyásokkal, akik szinte mindig örömmel engedik megsimogatni az állataikat, miután a felek kölcsönösen tisztázták, hogy Bertie nem fél, hanem izgatott, hogy mi nem utáljuk a kutyákat, csak féltjük őket Bertie lelkesedésétől és hogy a kutyások sem utálják a gyerekeket, csak félnek a szülőktől. (A házunkban is van egy kutya, Csongi, akivel Bertie az első naptól fogva barátkozik, s így mi is beszélőviszonyba kerültünk a gazdájával.)

Étkezéseknél már gyakrabban ültetjük a rendes székre, magunk mellé, mint etetőszékbe, kap evőeszközt és elég nagy szabadságot abban, hogy az elé tett ételből mit eszik meg és mit nem, aminek az eredménye egy folyamatos alkufolyamat, hogy a mi tányérainkból mikor éppen mi kerüljön át hozzá és mi vissza, hozzánk. Az is előfordul emiatt, hogy pár dolog a földön végzi ételpályafutását vagy hogy végül minden evőeszköz Bertie kezében összpontosul, de az is, hogy nagylelkűen kínálgat vagy egyenesen megpróbál megetetni minket. Utóbbi kiterjed arra is, hogy gyakran viccelődünk azon, hogy úgy teszünk, mintha cuppogva innánk a cumisüvegjéből, amit ő ellenállhatatlanul viccesnek tart és néha spontánul ő maga kezdeményezi, hogy igyunk már egy kortyot (mint említettem, gondoskodása Humi cicára is kiterjed).

Fürdés helyett mostanában zuhanyozni szokott a kádban, amit láthatóan nagyon szeret. Egyebek között azért, mert a csapot szabadon nyithatja-zárhatja így, amíg csak jólesik neki, s ez általában nem kevés idő, mert nagyon élvezi, hogy mindeközben milyen stabilan áll a csúszásgátlón.

Itthoni interakcióinknak (amiknek a szekrényajtók csapkodása, a telefonok és kulcscsomók iránti rajongás sokszor hisztibe csapó kifejezése, illetve Clamesa hajának tépkedése a hangosabb/embert próbálóbb részét jelentik, míg a táncolás és kergetőzés a kellemesebbet) szórakoztató új eleme, hogy mostanában kihoz a szobájából egy könyvet és mellénk vagy az ölünkbe ülve lapozgatni kezdi, bár néha az az érzésem, hogy előbb megunja, ha elmondom, melyik állatot hogy hívják és melyik versike miről szól a könyvben. De talán ez alaptalan félelem, mert közben meg volt már olyan is, hogy ő maga mutogatta végig az állatokat.

Este egyre jobban megszilárdul az a rituálé, hogy ő maga szól, hogy álmos és kér, hogy  kísérjük be a szobájába, sőt, újabban van egy rákészülő szakasz is, amikor képeket akar nézegetni vagy táncikál valamelyikünkkel.

Mint mondtam, érdeklődése másokra is kiterjed. Tegnap például az orvosi rendelőben három idősebb nővel barátkozott. Az egyiknek járókerete volt és amikor a néni mondta neki, hogy nyugodtan fogja meg a keretet, Bertie iszonyúan megörült és odaszaladt. Egy másiknak a cumisüvegjét adta oda, hogy segítsen rátenni a tetejét. A harmadikkal meg azt játszotta, hogy elkérte és visszaadta a néni sorszámát (ami annál az orvosnál, a könnyebb megkülönböztethetőség kedvéért rossz CD-kre van felírva filccel), újra és újra és újra. Aztán meg, amíg mi az influenzaoltást megkaptuk, a doktornőnk hűtőjének mágneseivel játszott és bármit is mondott neki a doki (pl. hogy ne oda tegye vissza az egyik hűtőmágnest, ahova akarta, hanem kicsit feljebb), ő mindig szó nélkül hallgatott rá.

Nem nagy dolgok ezek, tudom. Nem is önmagukban értékelendő teljesítményekként beszélek róluk, hanem egy a szemünk előtt zajló, lenyűgöző átalakulás jeleiként. Fantasztikus élmény látni, hogy mindez hogy történik. Nagyszerű és ugyanakkor zavarbaejtő élmény, amit csak még zavarbaejtőbbé tesz a tény, hogy Bertie-nek van egy titkos élete is, a bölcsiben, ahol olyan emberek ismerik őt, akiket mi nem is nagyon ismerünk, ahol olyan dolgokat csinál, lát, tanul, amiket tőlünk sosem láthatna, velünk sosem csinálhatna, mi nem tudnánk neki megtanítani és ahol olyan erős szeretet veszi őt körül, hogy néha elszégyellem magam, hogy nem vagyok-e túl rideg szülő.