Eddig hárman voltunk. Sok ismerősünk tartott enyhén hibbantnak, amiért mindketten Clamesával rajongva imádtuk a macskánkat, aki idén, néhány héten belül ünnepli a 7. születésnapját. Sokan azt tippelték, hogy ha megszületik a baba, majd mindez alaposan megváltozik. Én ugyan akkor sem értettem, mi a bajuk és most sem tudom, minek kellene megváltoznia szerintük, de azt készséggel elismerem, hogy Bertie érkezése nem csupán a mi életünket forgatja fel fenekestül, de Humiét is.

Igyekeztünk utánaolvasni, amennyire lehet, konzultáltunk állatorvossal és gyerekorvossal is, foglalkoztunk az összeszoktatás nehézségeivel és a nagy toxoplazmózis parával is, szóval nem álltunk teljesen felkészületlenül a változások előtt. Erről most nem is írnék bővebben, mert annak idején megtettem már itt és itt. Clamesa is jelezte alkalomadták a terhesség alatti tapasztalatokat. Csupán egy-két eddig kifelejtett apróságot említek meg és az első valós szülő-kisállattartói tapasztalatokról számolnék be röviden. 

Eppur si muove! A terhesség alatti legnagyobb kihívás a lakás folytonos átrendezése volt Humi szempontjából. A macskák, hogy is mondjam csak tapintatosan, nem kifejezetten rajonganak a dolgok jobbra-balra pakolgatásáért, a tájkép folytonos változásáért. Röviden: a szokások megszállottjai és testi tünetekkel tudnak reagálni a változásokra. Kipisilhetnek az alomból, nyugtalanok lehetnek, meg is betegedhetnek. Szerencsére vagy sem, azért Huminak volt alkalma rugalmasságot tanulni, mert én viszont imádok bútorokat tologatni és az elmúlt két évben három lakásban is laktam, szóval nem érhette váratlanul a rengeteg új bútordarab. Annyit azért megtettünk a kedvéért, hogy mindent elöl hagytunk pár napig, hogy belemászhasson, megszeretgesse. A babakocsiból egy hétig ki se mászott, a babaágyat is kábé annyi ideig tartotta megszállás alatt, a pelenkázó is kedvelt tartózkodási helye volt pár napig. Aztán, ahogy megszokta, meg is unta, s nem is törődött vele tovább. (Aggódók kedvéért: mindent gondosan kimostunk, fertőtlenítettünk a baba érkezése előtt!)

Az utolsó napok. Ahogy közeledett a szülés időpontja, Humi is kezdte egyre jobban megérezni a növekvő feszültséget. Ennek elég egyértelmű jele, hogy többet jön oda dorombolva az emberhez, befekszik a takaróm alá a lábamhoz, állandóan nyomon követ, ha járkálok a lakásban, nyávogva fogad, mikor hazaérek a munkából. Így volt ez most is. De kibírta.

A szülés. Hétfőn hajnalban mentünk be a kórházba, Humi persze maradt itthon, mert az még a Maternityben is túlzás lett volna, hogy bevigyük. (Pardon me, it's my strange academic sense of humor. I've been pulling your leg.) Kikészítettünk extra adag száraz eledelt és vizet, kitettem pár koszos ruhát a földre, Clamesa illatával és az enyémmel, tiszta almot szórtam az alomtálcába, majd nekivágtunk a nagy kalandnak. Humi kedvéért azért másnap délelőtt hazajöttem, hogy ne napok múlva és ne rögtön egy új jövevénnyel együtt érkezzünk vissza. Beraktam egy mosást, új ágyneműt húztam fel, kitakarítottam az almot, teregettem és utána indultam vissza a kórházba. A macska kissé kétségbeesett volt, mikor hazajöttem és nem volt elragadtatva, mikor elmentem.

A találkozás. Humi szerda délben találkozott Bertie-vel először, aki békésen aludt a hordozóban. Bár furcsállta az ismeretlen illatot, inkább érdeklődő volt mint ellenséges. A barátkozási kísérletnek Bertie csuklása vetett véget. Humi riadtan iszkolt el és a nap további részében a fotel mögött, a fürdőszobában és az elfüggönyözött ablakban vagy a radiátoron ülve volt fellelhető, biztos fedezékben, az általa veszélyzónának nyilvánított nappaliban/gyerekszobában nem.

A második sokk. Humi számára a következő sokkot az jelentette, hogy a lakást fenekestül felforgattuk, kiköltöztünk a nappaliba/gyerekszobába és éjjel is ott maradtunk, sőt, nem csak mi voltunk ott, de a gyerekágyban, néha pedig a kezükben Bertie, aki a jelek szerint elviselhetetlenül hangos volt neki. A sírásától, tüsszentésétől, a csuklásától rendre megijedt. Mikor épp csöndben volt, azért láthatóan érdekesnek tűnt Humi szemében, mert tisztes távolságból ugyan, de folyton szemmel tartotta. De az éjszakai bömbölés túl sok volt neki. Ilyenkor nyomtalanul eltűnt.

Újrarajzolt térkép. Csütörtökre Humi kialakította egy lehetséges modus vivendi kereteit: a szoba egyik sarkában egy fotel, az ablak, az ajtó mögötti falszakasz és az ajtó közötti térben kialakította az új bázisát. Itt van meleg is, kilátás is, a fotel mögött menekülési útvonal is, meg jópár tárgy is: egy ingem, egy párna, egy bőrönd, amibe bele lehet feküdni, meg a babakocsi, ami alá be lehet menekülni. Emellett az elhagyott szülői szoba és a fürdőszoba lett a két tartalékbázis, ahová az éjszakai sírás elől el lehet bújni.

Békejobb. Hogy nem tekinti a helyzetet a világ végének, az három dologból látszik: szerda éjjel odafeküdt mellém az ágyba és elég sokat ott aludt (ami, mint már említettem, főleg szorongósabb időszakokra jellemző); emellett a büfiztetésnél, amikor a fotelben ülünk, leül a lábunkhoz és feszülten figyeli a mocorgó, nyöszörgő Bertie-t; illetve, szoros emberfogást alkalmazva jön utánunk egész nap a lakásban, mindig a közelünkben telepszik le és várakozik.

Cukiság. Clamesa szerint még szerdán történt, amikor ő kiment a konyhába egy pillanatra, hogy hozzon egy pohár vizet, Bertie pedig sírni kezdett a szobában, Humi beszaladt, majd vissza, Clamesához és rányávogott és szaladt vissza a szobába. Talán csak véletlen egybeesés volt, de most már semmi sem akadályozhatja meg, hogy Humi akciója, amellyel Clamesát a babához "riasztotta", a családi legendárium része legyen. :)