Úgy féltelek...

Tegnap volt egy nagy pillanat. A vihar miatt hazamenekülve, vártunk a sötétben (nem akartunk villanyt kapcsolni fényes nappal) és Bertie körülöttünk sündörgött. Én ültem a kanapén, Bertie feljött hozzám, odabújt, simogattam a hátát. És hirtelen annyira félelmetes érzés fogott el. Féltettem őt.

Vajon majd nem tudjuk jó iskolába járatni, és egy 40 éve a pályán levő, érzelmi (esetleg testi) bántalmazó pedagógus fogja lelkileg tönkretenni őt? Vajon a kreativitását és szemlélődő jellemét kiölik majd belőle az iskolarendszerben, az őt is a megfelelő dobozba beleszuszakoló tanárok? Vajon milyen lesz a jövője? Lehet majd egyetemen tanulni, mire annyi idős lesz? Tudjuk majd taníttatni?

Vajon be lesz építve a Normafa, mire felnő? Vajon egyáltalán járni fog-e még Magyarországon felnőttként valaha? Vajon mi lesz a magyar egészségüggyel? Minden IKEA-nyitás egy újabb kórházi részleg bezárásával fenyeget majd? Vajon fel fognak lázadni addigra a kelet-magyarországiak, hogy most már aztán elég volt?

Mire gimis lesz Bertie, le lesz már zárva a metró? Vagy ugyanúgy járni fog? Vajon átveri majd egy lány/fiú, kinevetve a szerelmét iránta? Ki lesz majd a menyünk/vejünk?

Vajon neki is fájni fog, hogy a barátai már saját életet élnek, és felnőttként alig lehet velük már találkozni? Vajon kirúgják-e majd a munkahelyéről igazságtalanul? Vagy igazságosan? Hol fog élni a világban?

Mi együtt leszünk örökké szeretetben hárman? Hol fogunk élni? Jó lesz neki ott? Szeretni fog majd velünk élni?

Féltem őt mindettől.

Maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk?