Bizony mondom nektek

Mióta Bertie lassan közeledni kezdett a második születésnapjához, egyre önállóbb kezd lenni és egy idő után az tűnt fel nekünk, hogy egyre többször kell kimondanunk Clamesával a mindkettőnk által rettegett n-betűs szót, a nemet, hogy egyre nehezebb Bertie-t lebeszélni valamiről, amit a fejébe vett, s hogy időnként őszintén felháborodik, hisztizik, ha valami nem úgy alakult, ahogy szeretné. Mindez pillanatokon belül elvezetett néhány komoly beszélgetéshez köztünk arról, hogy mit is gondoljunk a fegyelmezésről.

Nem mintha nem lettünk felkészülve a magunk módján a helyzetre, hiszen voltak elképzeléseink arról, hogy mit szeretnénk, és mit nem akarunk semmiképpen. De mivel egyetlen haditerv sem marad változatlan az ellenséggel való találkozás pillanatától fogva, ahogyan a nagy porosz pedagógus, von Moltke tábornok mondta annak idején, elkerülhetetlenül tisztáznunk kellett, mit gondolunk valójában.

helmuth-von-moltke-large-56a61b515f9b58b7d0dff1f5.jpg

Bertie fejlődése pillanatokon belül a helyzet eszkalálódásához vezetett. Én könyvet írtam, Clamesa munkahelye nagyon sok stresszt hozott, Bertie bölcsiztetésével kapcsolatos feladatok rám jutottak, ahogy sok minden más is, miközben a család egyben tartásának lelki terhe persze továbbra is nagyrészt Clamesánál maradt, a hétvégék túlterhelődtek programokkal, mert egyszerre kellett kipihennünk a hétközi munkaterheket, folytatnunk a munkát és pótolni a szórakozást is, lehetőleg aktív pihenéssel. A napok és éjszakák egymásba folytak, az idegek pattanásig feszültek, Bertie pedig egyik pillanatról a másikra egy önjáró kisfiú lett, aki előtt kinyílt a világ. Nem is lehetett volna jobb alkalom arra, hogy feltegyünk párat az élet nagy kérdéseiből. :)   

Azt mindig is tudtuk, hogy a gyerekverést elfogadhatatlannak tartjuk és azt is gondoltuk, hogy a fegyelmezés nem nekünk való. A veréssel nem csak az a bajom, hogy egy felnőttet sem ütnék meg, nemhogy egy gyereket, hanem, hogy egyszerűen értelmetlennek tartom, mert rossz üzenetet közvetít a gyerek felé. Nem azt tanítja meg neki, hogy a bizonyos dolgok ártalmasak vagy veszélyesek, s ezért kerülendők, hanem azt, hogy bizonyos helyzetekre az erőszak a megoldás. A tiszta fegyelmezésben pedig azt látom problémásnak, hogy szerintem arra tanítja a gyereket, hogy a tekintély előtt hajoljon meg, bármit is gondoljon különben a világról. Nem azt gondolom persze, hogy egy gyereknek mindig igaza van, vagy hogy a tekintély önmagában rossz, hanem, hogy a tekintélynek nem szabad feltétlennek lennie, hanem bizalmon és érdemen kell alapulnia. A szülő pedig, aki a tekintélyre alapoz, az nem csak a gyerekével való viszonyát tereli rossz útra, hanem általánosságban is rossz leckét tanít neki az életről.

De másfelől most kiderült, hogy sem a figyelemelterelés nem működik mindig, sem a türelmünk nem korlátlan. (S talán lesz, aki már azért is szörnyetegnek fog tartani minket, mert semmiféle problémát nem okoz számomra, hogy öltöztetés közben megfogjam Bertie-t és ráadjam a ruháit, függetlenül attól, hogy ő épp mit akarna épp csinálni. Bocsika.) Néhány kínos pillanatot leszámítva, mikor rég halott őseinktől ránk hagyományozott nevelési mintáink kitörtek belőlünk (s amiért kölcsönösen alaposan megróttuk egymást Clamesával, mert családi hagyományainkat szerencsére kölcsönös idegenkedéssel fogadtuk mindketten), azért nagyjából álltuk a sarat, de két dolgot mindenképpen tisztáznunk kellett.

Az első az volt, hogy akarunk-e büntetni bármilyen formában? Én, bevallom, hajlottam volna arra, hogy Bertie-t időnként elküldjem "gondolkodni", lehiggadni, kicsit kizökkenteni a hisztijéből, ami ellen Clamesának tiltakozott minden porcikája. Szerinte ugyanis az semmivel sem jobb, mint a fizikai erőszak. A másik kérdés pedig az volt, hogy mit kezdjünk a bennünk feltörő érzésekkel, a haraggal, a dühvel, a tehetetlenségérzéssel stb..Clamesa inkább impulzív személyiség és könnyebben kezd kiabálni, én inkább a csendet szeretem (bár egy gyerekkori barátom, Kacsa szerint a haragra érdemes hallgatni, mert a harag a barátunk) és nehezemre esik felemelni a hangomat és lelkileg is jobban meg szokott a dolog viselni.

duck.jpg

Végül abban maradtunk, hogy a büntetést mint olyat hanyagoljuk, legfeljebb számunkra ésszerűnek tűnő, méltányosnak érzett választások elé állítjuk Bertie-t (pl. nem baj, ha leveszi a sapkáját, de akkor esővédőt teszünk a babakocsira, különben megfázna), aminek nyilván nem mindig örül.

Általánosságban véve arra jutottunk, hogy nem tudunk olyan megoldást találni, ami ideális lenne és alighanem szar szülők vagyunk, de kénytelenek vagyunk magunknak megengedni, hogy azok legyünk. Igyekszünk türelmesek lenni Bertie-vel, ha pedig agyfaszt kapunk tőle, akkor igyekszünk őszinték lenni az érzéseink kifejezésében, de nem lenni bántóak és nem lenni következetlenek (tehát hamar lehiggadni, de nem visszavonni, amit mondtunk, ha már egyszer mondtuk).

Egyébként az az igazság, hogy ezen a téren sem a szülőtársak (a neten), sem a szakemberek (a könyvekben) sem nyújtanak sok segítséget. Előbbiek körében szinte általános az "egy pofon még nem ártott meg senkinek, mi is kaptunk, mi is emberek lettünk" (MI, Clamesa és én nem kaptunk soha, hogy őszinte legyek) mentalitás, utóbbiak pedig vagy elég nyíltan életszentséget követelnek meg tőlünk vagy elvileg megengedik, hogy nekünk is legyenek érzéseink, de praktikusan gyakorlatilag a szentté válás felé terelgetnek bennünket. 

Azért mikoron Szent Margit asszony egy napon szokása szerint a mosdóvíznek moslékát akarná kivinni a refektóriumból, de nem viheté el a víznek sokaságáért, híva egy szorort, hogy segéllene neki, szoror Csengét, Bodoldi ispánnak leányát. Tehát e szororok elmének és mikoron jutottak volna a moslékkal a refektóriumnak kívüle, e megmondott szoror kezdé Szent Margit asszonyt arcul verni a moslékvízzel. De e szent szűz mind békességgel elszenvedé és csak mosolyogván mondá: "szerető atyámfia, mit mívelsz?

Ó, szerető atyámfiai, a mi kemény szívünk bizony nem egy szentté, csak egy szegény bűnös emberé. Ez van.  

arpadhazi_szent_margit.jpg