Nemrég megjelent egy videó arról, hogy az anyaságot ideje átpozícionálni az emberek fejében, a közgondolkodásban. Én ezzel maximálisan egyetértek.

Az anyaság nem szar. Az anyaság nem 0-24-es szolgálat. Az anyaság nem instant szívás, amiben végleg felolvad a saját éned és egy vágyak nélküli, mackónacis, rövid hajú, méla tekintetű emberré válsz.

Az anyaság csoda. Nem a mártírkodós, "csoda, de azért szörnyű, de azért nem adnám semmiért" értelemben. Csak simán.

Csoda, hogy mivé lettem tőle. Imádom a gyerekemet, bármit megtennék érte. Sosem szerettem még így semmit és senkit. Nem tudtam, hogy ez lehetséges. Bennem élt 9 hónapig, végignézhettem, ahogy embrióból ember lesz. Őrület! Ez a tűz ég bennem nap mint nap, és hajt minden nap előre. Mindenben, nemcsak vele kapcsolatban. Jó élni!

Csoda, hogy koránt sem jár annyi önfeladással. Azóta is mosom a hajamat, festem a körmeimet, sminkelem magam. Normális ruhákban járok, a férjemmel hárman csomó helyre eljárunk (étterem, múzeum, nagy séták, szabadtéri programok), hallgatunk zenét, nézünk filmet. A gyerek az élet része, nem maga az élet. Mindez az élet, ami körülveszi az embert. A gyerek igényei nagyon fontosak, fontos viszont azt is belátni, hogy nekem is vannak vágyaim (pl. a tiszta haj), és a férjemnek (néha egy kis free time neki is) is. Ettől család a család, avagy ez a közös metszéspontok megtalálására szerveződő egység. 

Csoda, hogy megváltozik az ember önértékelése. Mióta gyerekem van, sokkal magabiztosabb vagyok. Eleget olvastunk és tanultunk a gyermekgondozásról, a gyereknevelésről ahhoz, hogy immáron magabiztosan tudjuk kezelni a helyzeteket. És nemcsak a gyerekkel kapcsolatosokat. Nálam ez a magabiztosság nem a babakocsival megállok a járda középen módon jelentkezik, hanem az emberekkel való kapcsolatok menedzselésében. Tudom, mire van időm és energiám, és mire nincs.

Csoda, hogy milyen érzékeny lesz az ember társadalmilag. Amióta a gyerek megszületett, napokig agyalok olyan dolgokon, mint a gödi otthonban a gondozók embertelen bánásmódja (bár az embertelent igazából csak az emberekre lehetne használni, így itt helytelen), az anyák lelketlensége, akik hagyják, hogy a férjük bántsa a gyermeküket (nyilván az anya szó is helytelen szóhasználat) vagy éppen az a jelenség, ahogyan a barátaink kivonulnak a társadalomból és azt hiszik, a 6 és 8 osztályos gimnáziumtól lesz a gyerekükből valaki.

Csoda, hogy milyen energiám van azóta. Felkelni minden reggel azonos időben, órákat sétálni Velük munkába menet (korábban a férjem munkahelyéig), intézni a napi teendőket, délután hazasétálni Velük, hétvégén minőségi időt Velük tölteni. A férjemmel való szexuális életünk is sokkal kiegyensúlyozottabb, mióta van gyermekünk és a szabadidőnket a legfontosabb dolgokra szánjuk: egymásra. Érdekes módon a gyerek 3. hete óta sokkal kevesebbet vagyunk fáradtak, mint a terhesség előtt voltunk.

Csoda, hogy kaptam ezt az egy év ajándékot az élettől. Írtam már korábban róla, milyen jó volt a szabadság, amit az egyetemi, majd a PhD évek, majd a 2 év munkám nyújtott. Aztán kaptam még egyet, hogy a világ két legzseniálisabb emberével (és egy cicájával) tölthessem. Csodás érezni a gyerek illatát, megölelni, játszani vele, minden rezdülését és a fejlődését megfigyelni. Mintha láthatnám újra az emberi egyedfejlődést. Nagyon izgalmas!

Nem mondom persze, hogy nem szabad továbbra is mártírkodni, vagy hogy nem lehet elfogadni, hogy a férje valakit nem szeret annyira, hogy a házimunkában és a gyereknevelésben (vagyis a közös életben) részt AKARJON venni, amennyire csak tud. Csak hát ezek nem visznek minket sehová.

És most, így Anyák napján: köszönöm Nagymama, hogy olyan csodás férfit választottál társadul, mint a Nagyapám. Hogy mindig együtt sütöttetek az alsókonyhában és anyámat nem kényszerítettétek a női princípiumba. Köszönöm Anyu, hogy Apuval nagyon jó példa vagytok előttem, miattatok találhattam rá önmagamra és Aldricra is. Köszönöm, Aldric, hogy ilyen férj és apa vagy. Köszönöm nektek, hogy a jóvoltatokból Bertie is segítő partnere lesz majd egyszer egy lánynak vagy fiúnak. Én megígérem Nektek, hogy csak ámulok és megpróbálom nem elrontani!:)

Az igazi hős nem Superman vagy Batman
a csoda ott él benned és bennem.

Mivel Clamesa,  ahogy írtuk is korábban (itt és itt), április elején visszament dolgozni, megkezdődhetett Bertie bölcsödébe szoktatása.

Ez nem volt egészen drámai előzmény, mert a lehetséges bölcsödét, egy fantasztikusan szép helyet, ahol csupa kedves és rendes ember dolgozik, már korábban kinéztük magunknak, mi több, Clamesa elég rendszeresen eljárt oda, s mi tagadás, Bertie maga is hamar megkedvelte az ottlétet. Gyűjtött barátokat és hamar megszokta a közeget is. Így aztán okkal számíthattunk rá, hogy a beszoktatás nem bizonyul lehetetlenül nehéz feladatnak.

A feladatot én vállaltam magamra: a munkahelyemen egy hónap otthoni munkavégzést kértem és a terv az volt, hogy heti kétszer, kedden és csütörtökön reggel én viszem Bertie-t a bölcsibe, ott leszek vele egészen délutánig és négykor együtt jövünk haza.

Miután beszéltünk az ott dolgozókkal, abban maradtunk, hogy én olyan keveset fogok foglalkozni Bertie-vel, amilyen keveset csak lehet. Ülök majd a kávézós részben és a magammal hozott laptopomon dolgozom (ez többé-kevésbé jól is sikerült). Ha esetleg probléma lesz, akkor persze ott leszek és ha nem bírja, hazamegyünk előbb. De, mint mondták, nem számítottak különösebb problémára. Bár Bertie messze a legkisebb gyerek a bölcsiben, egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki extra gondokat fog okozni. Arra a kérdésre, hogy miket vigyünk, azt mondták, legyen pelenka, váltóruha, ha valami baleset történne, valamint nedves törlőkendő, krém és ha van kedvenc plüsse, akkor az.

Az első reggel előtt nagyon izgultam, amit csak valamelyest enyhített, hogy a hétvégén meglátogattuk a helyet Clamesával, aki bemutatott az ott dolgozók közül azoknak, akik ott voltak. Így találkoztunk két emberrel is, akiket eddig nem láttunk és akik a fiunk iránti rajongásukkal már előrevetítették, hogy Bertie-re mi fog várni. Annyiban mégiscsak jogos volt ugyanakkor a félelmem, hogy az autós bejáratnál való gyülekező után következő hosszú séta a bölcsiig, ahol minden gyerek kismotorral, biciklivel vagy gyalog vagy az egyik gondozó által húzott kiskocsin utazott, s az egész olyan volt mint az irányérzék nélküliek futóversenye és a vizeletüket visszatartani nem tudók maratonja, az egyik kedvenc Monty Python jelenetem.

Legalább fél óra volt, amíg sikerült beterelni a gyerekeket, akik közben egy játszótéren is megálltak játszani, továbbá a szélrózsa minden irányába mentek és mindig hamar megunták azt a közlekedési formát, amit épp gyakoroltak. Nagyon elfáradtam, mire beértünk.

Az rögtön kiderült, hogy Bertie tökéletesen jól érzi magát a bölcsiben és teljesen jól elvan nélkülem is egész nap. Mikor bementünk, levetkőztettem, letettem a földre és hamarosan eltűnt a többi gyerek között. nap közben maximum 1-2 alkalommal láttam, s bár néha a gondozók kijöttek ezt vagy azt kérni vagy kérdezni Bertie-ről, illetve egy idő után rászoktak, hogy a babakocsiban altassák Bertie-t, más dolgom nem akadt, mint várni és dolgozni.

Hamar kialakultak a saját rutinjaim: reggel egy latte és óriási túrórudi, délben egy másik latte és egy melegszendvics volt a rendelésem, az aznapi fogyasztást délután fizettem ki, mikor már a többi gyerek kifelé indult, s akkor fizettem ki Bertie aznapi bölcsődei gondozási díját is. Délelőtt főleg munkahelyi emailekkel kezdtem, aztán írtam valamit, délután inkább olvastam.

Tudom, tudom, ez nem az én beszoktatásom története, de az a helyzet, hogy Bertie-ről nincs túl sok mindent mondani abban az értelemben, hogy egyszerűen csak beszokott és kész. A kis barátaival továbbra is jóban volt, balhét nem csinált, a gondozók imádták. Keddenként szokott lenni egy zenés foglalkozás is, amire szintén járatjuk őt, a Csipergő, s amit Bertie nagy kedvvel csinált. Mindig is sok zenét hallgattunk, ő pedig imád ritmusra mozogni, rázza a fenekét ilyenkor, s ezzel- mint hallottam - nem egyszer megnevettette keddenként a foglalkozást vezetőt.

Összesen három probléma adódott:

1. A gondozók Bertie-t elég kicsinek találták (nem a korához képest persze) és mindig attól féltek, hogy nem eheti azt, amit a többiek. Egy ideig adtunk neki bébiételt, de aztán Clamesa írt 2 A4-es oldalnyi felsorolást arról, hogy Bertie mi mindent evett már, amivel, azt hiszem, lesokkoltuk a gondozókat és azóta nem kerül szóba a bébiétel. Cserébe ők rászoktatták a gyerekteára, pohárból itatják és megszerettették vele a szőlőt és a narancsot is. (Az almát továbbra se szereti darabosan.)

2. Bertie imád hajat húzni, s egyrészt a gondozókat tépi, másrészt néhány fiú hajába belekapott már. Szerencsére nagy baj nincs és a sok élénk gyerek között nem kirívó ez a szokása (van 1-2 verekedősebb gyerek, vannak sírósak is stb.).

3. Mindig kihozták nekem f4-kor Bertie-t, hogy ők a többieket készítsék elő az útra. Ez eddig nagyon oké volt, de mostantól kezdve én is a főbejáratnál fogom leadni és ott is veszem majd fel.

Hát, itt tartunk. Én megyek vissza dolgozni, Bertie végleg nagyfiú lesz.

Ps. Ja igen, azt elfelejtettem még mondani, hogy 2 hét után Bertie megkapta a jelét: macska (természetesen). Az egyik gondozó rajzolta meg és tette rá a bölcsődei dobozára.

Ps2. Clamesát először nagyon megviselte, hogy ő kimarad a beszoktatásból. Ezt végül úgy hidaltuk át, hogy ebben a négy hétben legalább kétszer voltunk hétvégén a bölcsiben, s akkor tudott ő is kicsit beszélgetni a gondozókkal.

Mióta a gyerekünk megszületett, felfordult körülöttünk a világ, közelebbről pedig az egész ország is. Születése óta nemcsak magyar, de nemzetközi ügyekben is tüntetni kell.

Bertie már magzatként is szokta a tüntetések atmoszféráját. Magzat volt, amikor a kockásinges tanári tüntetések zajlottak az országban, és amikor anyám, vagyis Bertie nagyanyja - miután a kormány a sokadik munkahelyét döngölte a földbe - ismét tanár lett. Adta magát a helyzet, hogy az esernyős tüntetésekre immáron csecsemőként is eljárt. 1 hetes volt, amikor először kibattyogtunk az egyikre. Mentségünkre szóljon, hogy a Kossuthon laktunk akkoriban.:) Én alig tudtam járni, az eső esett, Bertie a meleg esővédő alatt boldogan aludt, mi meg "boldogan" tüntettünk egy fontos ügyért, a szüleimmel és a barátainkkal, kollégáinkkal. Vagy 10 percig, de csak miattam, mert ugye - ahogyan már említettem - alig tudtam még járni.

Azóta voltunk tüntetni a városligeti fák kivágása ellen (mert a gyerek ugye csak akkor él, ha van oxigén), a tudományért négyszer (mert a gyerek csak akkor él igazán, ha létezik tudomány), az oroszok ellen (mert a gyerek akkor él igazán, ha nem diktatúrában él), és számos tanárok, egészségügyi dolgozók és civil szervezetek melletti tüntetésen vettünk részt (mert a gyerek akkor él igazán, ha olyan társadalomban él, ahol léteznek még segítő emberek), és voltunk egy kormánypárti békemeneten is (mert humor nélkül meghal az ember). Voltunk a nők melletti tüntetésen (a világszerte rendezett WomensMarchon), és részt veszünk a legtöbb instagramos stb. kinyilatkoztatásban is, amivel a női jogok, az EU, a tudomány, az emberi jogok pártján állunk ki.

Amikor először a szemébe nézel.

Én jártam tüntetni a nagyobb eseményekre Bertie előtt is, ám igazán csak Aldrickal kezdtem el a kicsikre is járni. Soha nem jártam viszont ezekre annyira teli szívvel, mint amióta Bertie szemébe néztem először. Bűntudatom volt. Szorongtam. Úgy éreztem, tenni kell valamit. Ez így nem mehet tovább. Bertie élete nem lehet ilyen. Szerencsére sok barátunknak mostanában lett gyereke, így ők ugyanígy éreznek, velük (is) mindig találkozunk ezeken az eseményeken.

Biztosan sokak megijednek attól, milyen lehet kisbabával tüntetni menni, ezért összeírtam egy listát, mi hogyan készülünk fel ezekre a kinti eseményekre.

Mit vigyünk tehát?

- babakocsi

- esővédő

- napernyő

- víz

- tápszer (nem kikeverve) vagy bébiétel+kanál+előke (időponttól függően)

- kevés rágcsa Bertie-nek (keksz, gyümölcs)

- réteges öltözet, sapka, sál, kabát, két zokni, cipő

- csörgős játék, hogy be tudjon kapcsolódni a tüntetésbe

- cumi

- készpénz a tüntetés szervezőinek

- előtte kell pelenkázni gyorsan otthon

- előre meggondoljuk, hol van a közelben vécé (nekünk) + hol tudunk inni/enni valamit utána vagy előtte

Ahogy Bertie viselkedik ezeken az eseményeken, az egyszerűen elbűvölő. Számára ez maga a paradicsom. Ül a babakocsijában, eszeget, iszogat, flörtöl az emberekkel, mosolyog rájuk, nevet. A zenére rázza a valagát, feláll a babakocsiban, hangosan nevet és tapsol. Ha a vacsoraidejére esik a tüntetés, megissza a tápszerét és elalszik. Legjobban a vonulásokat szereti (amiből mostanában kijutott), mert ott váltakozva imádják őt az emberek.:) Sokszor találkozunk össze ismerősökkel, és nekik is nagyon örülni szokott.

Itt pedig a babakocsink jelvényei (jaja, "kicsit" kiszívta a szövetet a nap:D):

Aki nem áll ki saját magáért, azon a többség egyszerűen átlép. /Orbán Viktor/

Nem mondanám, hogy túl sok nevelési elvünk kristályosodott ki a csecsemőkorból lassan kilépő Bertie-vel kapcsolatban, de a kevés határozott elképzelésünk egyike az, amiről az alábbiakban röviden írni szeretnék.

Ez pedig az, hogy szeretnénk, ha Bertie maga fedezhetné fel a körülötte lévő világot.

Azért alakult úgy, hogy éppen ebben a dologban vagyunk ilyen elszántak, hogy ebben az ügyben érkezett alighanem a legtöbb visszajelzés, s talán mi magunk is eleve ebben vagyunk a legérzékenyebbek. Pedig én mindig úgy képzeltem régen, hogy majd lukat beszélek a gyerekem hasába, folyton magyarázok majd neki. Sőt, Clamesa maga is valahogy úgy képzelte, hogy majd mindig babázni fog, gyűrögeti, babusgatja, petelgeti majd a gyerekét. Ehhez képest, azt hiszem, elég gyorsan alkalmazkodtunk a valósághoz, s meg merem kockáztatni, ebben Bertie habitusa meghatározó szerepet játszott, de az eredmény, azt hiszem, a mi habitusunkhoz is jobban illeszkedik.

Az egyik első dolog, ami elgondolkodtatott, hogy mennyi barátunkkal  nem lehetett beszélgetni, amikor a gyereke is jelen volt. Ez már régebben is zavart mindkettőnket, s bár azóta mi is felfedeztük, hogy mennyire komoly erőfeszítést is igényel egy pár hónapos gyerek váratlan húzásaira időben reagálni, de kiderült, hogy egyáltalán nem lehetetlen megosztani a figyelmet a barátok és Bertie között. Nem könnyű, de nem lehetetlen. A többi igénytől függ.

A másik dolog, hogy azt vettük észre, hogy dühít mindkettőnket, hogy mennyit cseszegetnek azzal, hogy mikor fog már átfordulni Bertie, mikor fog kúszni, mikor fog mászni, mikor fog felülni, felállni, beszélni, járni a fiunk. A műfajban a leghülyébb aggodalom a fogaira vonatkozott: hány foga nőtt már ki, hogy mások gyerekének mikor hány foga nőtt ki és a tetejébe a kényszeres nyugtatgatásunk, hogy ne izguljunk. Mert nyilván baromi sok gyereknek nem nőnek ki a fogai...

 Ez a sok aggódás mások részéről rádöbbentett bennünket arra, hogy igazából pont leszarjuk ezeket a dolgokat. Ha oda is figyelünk Bertie-re és nyilván ha baj lenne, mindent megtennénk, de amíg nincs baj, addig nem izgulunk.

S volt még egy harmadik dolog is. Anyósom pedagógus és érezhetően elégedetlen azzal, ahogy Bertie-t neveljük. Nem éneklünk neki eleget, nem törölgetjük az arcát minden falat után etetésnél, nem kényszerítjük szelíden, hogy aludjon már el, nem vesszük ki a tárgyakat a kezéből, nem állítjuk fel, nem ültetjük le, nem dirigáljuk folyton, nem itattuk, amíg nem érdekelte a pohár, nem adtunk neki olyan ételt, ami után nem ácsingózott, nem kezdtük korán a hozzátáplálást. Ez akár hiba is lehet, mindenesetre azt egy kis önigazolásnak érezzük, hogy anyósom mindig olyan ajándékokat hoz Bertie-nek, amik 1-2-3-4 évvel idősebb gyerekeknek valók. Ha a mi helyzetértékelésünk esetleg téves is, jó látni, hogy az ő rosszallása is a gyerek teljes félreértésén alapul.

Na, összességében az ilyen élmények segítettek abban, hogy kialakítsuk azt a meggyőződésünket, hogy Bertie-t alapvetően békén kell hagyni. Ezen azt értem, hogy ha nem is hagytuk sírni, de nem is kapkodtuk fel folyton; ha nem is szigorúan időpontokhoz kötődve etettük, de nem is tömtük kajával minden pisszenésére, mert ki tudja, hátha más baja van vagy mást akar;  ha nem is játékmentes a lakásunk, de tudomásul vettük, hogy Bertie-t a játékai nem nagyon és akkor is csak korlátozott ideig érdeklik, inkább a mi holmijainkkal játszik. Tudomásul vettük továbbá, hogy untatja, ha sokáig beszélünk hozzá (pl. mesélés) és mivel este elaludt, ezért nem is nagyon volt helye az esti mesének. Elfogadtuk, hogy szeret elnézelődni, szeret babrálni tárgyakkal, szeret járkálni, szeret dolgokat helyekről levenni, szeret felmászni. Nagyon kevés dolgot tiltunk meg, nagyon kevés dologra akarjuk kifejezetten ránevelni. Ha konkrétan nagyon veszélyes vagy nagyon zavaró, amit csinál, akkor persze szólunk neki, de a legfontosabbnak azt tartjuk, hogy érdeklődjön a dolgok iránt és fedezze fel azt a maga kedvére. Nem hagyjuk persze magára és baromi sok időt töltünk vele, például rengeteget sétálunk, rengeteget utazunk a városban, vagyis érik bőven élmények, beszélgetni is szoktunk vele, de igyekszünk nem rátelepedni.

Még soha senki nem mondta (az anyósomat leszámítva), hogy Bertie ne lenne roppant értelmes, barátságos, érdeklődő, békés vagy hogy feltűnően le lenne bármiben maradva a kortársaihoz képest. Ezt valamelyest igazolásnak érezzük, de a helyzet az, hogy nem rövidtávú eredmények miatt választottuk ezt az utat, hanem, mert egyrészt taszít az a gondolat, hogy a gyerekünk folyton korlátozva legyen és hogy a világról az első és legfontosabb tudása az legyen, hogy a szülei dolgokat megengednek és megtiltanak neki, ahelyett, hogy egy kis merész felfedező válna belőle, másrészt, mert azt vettük észre, hogy Bertie maga egy ilyen dolgokra igényt tartó gyerek és mi magunk is így érezzük jól magunkat.

Bertie ugyanis élvezi a társaságunkat, szeret a mellkasomon elaludni, imád az anyjával bohóckodni, imádja, ha megpuszilgatja őt, de nem csüng folyton rajtunk és el is mászik, le is kéredzkedik elég gyorsan. Semmilyen félelmet nem érez, ha átmegy a másik szobába tök egyedül (inkább mi lopakodunk utána azonnal, nehogy egyedül valami baj érje), merészen kapaszkodik fel dolgokra, de azért óvatos duhaj. Elég gyorsan megtanulta, hogy másszon le az ágyról a lábával előre és bár nyújtózkodik távoli dolgok iránt, azért inkább a közelebbi dolgokat választja végül. Szóval, úgy fest, amit mi szeretnénk, az neki is megfelelő. Ha nem így lenne, minden bizonnyal változtatnánk, mert bár van véleményünk mindenről, kifejezetten dogmatikusak azért nem vagyunk Clamesával.

De nem is kérdés, hogy Bertie-é mellett az általunk kitalált rendszer a mi igényeinknek is igyekszik megfelelni A jelek szerint, bár fontos számunkra a gyerekünk, de fontos az is, hogy jusson idő a saját dolgainkra, beleértve a kettőnk ügyeit is és ezért szándékosan nem próbáltunk Bertie-re jobban rácsimpaszkodni. Van ebben némi tudatosság is: a nővérem annak idején konduktornak készült és sok szülővel beszélgetve arra jutott, hogy azok a szülők nem roppannak össze, akik (ha erős bűntudattal is, de) szándékosan keresik az időt magukra és a személyes pihenésre. Ezt a leckét már vagy tizenhét éve megjegyeztem, s most igyekszem is hasznosítani. Kezdettől eljárunk moziba (bár Bertie hiányzik olyankor), s eszünkbe sem jut otthon maradni, ha valami érdekes program van valahol. Legyen az tüntetés, kiállítás, felfedezésre váró park vagy városrész, új közlekedési eszköz vagy akármi, nekivágunk hármasban a városnak.

Hát, így.

Két hete dolgozom 8 órában, Aldric pedig még egy ideig marad otthon Bertie-vel, aztán két napot bemegy majd dolgozni. Ők ketten még mindig csak beszoknak a bölcsibe, én meg a munkahelyemre.

Aldric majd ír ide a beszoktatási időszakról annak a végén, így én most a saját beszokásomról szeretnék írni, család és gyerekszempontból itt. A jó dolgokról már írtam az előző bejegyzésemben, most inkább a nehézségeket ecsetelném ebben.

1. Nehéz, hogy amíg ők ketten heti kétszer a bölcsiben szórakoznak, én nem lehetek ott. Persze, olyan nem lehetne, hogy senki se dolgozik, de továbbra is agyalok rajta, hogyan lehetne Kokomora költözni hárman.:) Nem vagyok ott, mikor hozzájuk megy a gitáros csaj és Bertie csipcsipcsókázik a csoporttal, meg jön a bábjátékos pasi is, akit szájtátva bámul. Közben Aldric ott dolgozik kinn, kávézgat, eszik, mert Bertie a beszoktatásnak már abban a fázisában van, ahol egyedül mókázik benn a csoporttal. Sokszor tudunk napközben beszélni szerencsére, és olyankor én is úúúúgy ott akarok lenni velük, pedig nagyon élvezem a munkámat.:)

2. Nehéz, hogy nem tudom, mennyit vegyek le Aldric válláról az itthoni és a gyerekkel kapcsolatos tevékenységekből. Ő sosem dolgozott rendesen 8-4-ig, így nincs egy példa előttem, milyen lenne a dolog fordított helyzetben. Jelenleg reggelente többnyire én látom el Bertie-t (öltöztetés, pelenkázás, etetés) az érintések és a mami-babatime miatt. Aztán én tolom őt a  reggeli sétán többnyire végig, és hazafelé is. Itthon én fürdetem meg és vetkőztetem le, Aldric eteti, de én megyek altatni (ami nem egy procedúra, csak leteszem, betakarom, alszik). Én indítom be a mosást reggel, de Aldric tereget ki délelőtt (Bertie és Humicica hathatós segítségével). Aldric mosogat itthon, én hétvégén takarítok (porszívózás, kis vécétakarítás).

Ebben még nem dolgoztuk ki a tökéletes time-menedzsmentet. Ahogy olvasom, a 8 órában dolgozó szülők (jellemzően férfiak) többnyire nem csinálnak otthon már semmit se a háztartással, se a gyerekkel. Én viszont tényleg szeretem mind a férjemet, mind a gyerekemet, így nem akarom őket cserbenhagyni. Az eszemmel tudom, hogy le kellene vennem minden terhet Aldricról, és reggel és este teljesen egyedül ellátni Bertie-t, mint ahogy elvárnám tőle is fordított helyzetben. De egyszerűen le kell ülnöm 8 óra munka és napi 14 km séta után este, és bámulni ki a fejemből. Viszont Bertie-t ezalatt természetesen nem lehet betenni a vitrinbe, szóval többnyire a leülésemet a fürdésének időszakára időzítem, és beáldoztunk az alvásidőnkből is egy kicsit, hogy nyugodtan szexelhessünk, nézhessünk sorozatot, vagy csak leülhessünk egy kicsit. Így manapság már nem 9-kor, hanem 10-10:30 felé fekszünk le és 6-kor kelünk. Ez tartható.

3. Nehéz, mert lemaradok az intézési dolgokról szinte teljesen. Ha gyógyszertárba kell menni, azt el tudom végezni szünetben, de semmi mást nem (akár NAV, akár posta, bármi). A védőnő Aldrichoz jön ki, az orvoshoz Aldric viszi el egyedül a gyereket, vállalva a Bertie-vel nem egyszerű öltöztetési procedúrát.

4. Amit tudok, megteszek, a dolgok leszervezését pl. nagyrészt én elvégzem, amit Aldric nem szeret. Én hívom fel a dokit, a védőnőt, felírom Aldricnak, milyen receptek kellenek. Összekészítem minden este, másnap Bertie milyen váltóruhát visz a bölcsibe, és az egész napi pelenka és kaja adagját, zsepit, stb-t is bekészítem a babakocsitáskába. Felírom, ha venni kell valamit.

A rendszerünk egyértelműen több terhet ró Aldricra, mint rám, ezért még igyekszünk tökéletesíteni, hogy ez ne így legyen. Aldric persze nem panaszkodik, de én szeretném elejét venni annak, hogy később kelljen!:)

Íme néhány fontos szabály a KRESZ-ből, ami esetleg elkerülhette eddig a figyelmünket, de mióta nem csak a saját életünket féltjük, hanem a gyerekünket, mégse lehet többé figyelmen kívül hagyni.

878. § Kiegészítő szabályok kijelölt gyalogosátkelőhelyekre vonatkozóan

(1) Elsőbbség az, amit megadnak. Lehet méltatlankodni, de gondold csak át, hogy mi a fontosabb neked: hogy igazad legyen vagy hogy ne basszalak el az úttesten?

(2) Kijelölt gyalogosátkelőhely előtt gépjárművel csak akkor kell megállnunk, ha nagyon ráérünk vagy ha megijedünk, mert nem figyeltünk oda és most ösztönösen rálépünk a fékre.

(3) Amennyiben nem tudunk átjutni a gyalogosátkelőhelyen gépjárművünkkel, nyugodtan álljunk meg a zebrán.

(4) Semmiképp se álljunk meg gépjárművünkkel gyalogosátkelőhely előtt, ha

a) úgy ítéljük meg, hogy gyorsítva valószínűleg előbb átérünk a gyalogosoknál.

b) úgy ítéljük meg, hogy nagyobb ívben kanyarodva valószínűleg ki tudjuk majd kerülni a gyalogosokat.

(5) Ha a gépjárművezető megítélése szerint túl lassan haladnak át a gyalogosok gyalogátkelőhelyen, nyugodtan jelezze nekik, hogy takarodjanak a picsába.

(6) Kerékpárra közlekedőkre is a fenti szabályok vonatkoznak.

Egy hete dolgozom 8 órában. Reggel 9-től délután 17:30-ig vagyok benn, ebben benne van egy félórás ebédszünet is.

A hétköznapjaink így telnek:

• 6:00- Bertie felkel, megetetem. Addig Aldric kávét tesz fel, kikészíti a vitaminjainkat, beágyaz. Etetés után én megmosom a gyerek fogát (ezen a héten váltottunk fogkrémre és rendes fogkefére nála), megiszom a kv-mat, fogat és arcot mosok, sminkelek és felöltözöm.
• 6:30-Aldric felöltözik, Bertie-t pelenkázzuk (ketten, mert amúgy bemozogja a teret), felöltöztetjük, kicsit járkál még a lakásban.
• 7:00- Gyalog elindulunk hárman a munkahelyemre. Közben beugrunk egy pékségbe reggelizni vagy reggeliért, hangulattól és tömegtől függően.
• 8:45- Odaérünk a munkahelyem melletti játszótérre, Bertie hintázik, homokozik, sétál. 9-re bemegyek az irodába.
• Napközben én dolgozom, meg kimegyek ebédelni, Aldric és Bertie pedig vagy hazasétálnak vagy hazavillamosoznak és valakivel együtt ebédelnek Aldric bubble-jéből.
• Délután Aldric beteszi a kádba Bertie-t, gyümit ad neki, majd elindulnak értem. Ha gyalog jönnek, akkor 4-kor legkésőbb elindulnak, ha villamossal, akkor jóval később is elég.
• 17:30-kor találkozunk az épület előtt, hazasétálunk, közben vacsizunk valahol. Bertie is és mi is (Bertie tejitalt).
• 20:00- hazaértünk, Bertie lefekszik aludni, mi sorozatozunk, fürdünk, szórakozunk.
• 21:30- lefekszünk aludni.

A hétvége:

Tegnap elmentünk egy nagyot (14km-t) sétálni. Együtt ettünk az egyik kedvenc helyünkön, délután pedig végre ismét Friends maratont néztünk, ahogy régen.:)

Ma délelőtt Aldric dolgozik itthon, én meg kicsit takarítgatok, mosok, rendezgetem a dolgainkat. Délután megyünk a CEU-s tüntire. Mert nem szarjuk le teljesen a gyerek jövőjét. #istandwithceu #aceuvalvagyok #szabadországszabadegyetem

Bertie étkezése:

• 6:00 reggeli: egy üveg bébiétel (gyümölcs müzlivel)
• 9:00 tízórai: egy fél kifli és 120 ml tehéntej
• 12:00 ebéd: egy üveg bébiétel (főzelék hússal)
• 14:30 uzsi: 120 ml tej vagy tejital és egy fél kifli.
• 17:30 vacsi: 240 ml tejital és kap abból, amit mi eszünk (zöldség, kifli, sajt)

Ami jó ebben az életben:

• napi kb 14 km séta a levegőn
• közös játszóterezés
• napi 4 óra hármasban, intenzív közelségben eltöltött idő
• a következő hónaptól a pénz miatti aggodalmaink is hosszú időre megszűnnek
• elképesztően inspiráló a közeg szellemileg benn az irodában
• értékesebbnek érzem magam, nem érzem úgy, hogy ezt bárki meg tudná csinálni
• mivel az irodában szabadon mozoghatok, a hatalmas tetőteraszon vagy a közös helyiségekben is lehet dolgozni, így szabadnak érzem magam egész nap

Ami még szokatlan:

• este alig jut idő itthon valamire (pl. nincs erőm másnapra főzni, így mindennap valamit ott kell vennem, és nem nagyon akarom ezt így)
• minden Aldricra marad (ügyintézés, orvoshoz menetel, pelenkavásárlás, a gyerek ellátása)
• mindent nekem is észben kell tartanom (két lakás ügyeit, gyerekorvos, védőnő ügyeit), amiket eddig én intéztem
• nincsenek azok a napok, amikor Bertie-vel kettesben ültünk az arborétumban egy pléden és bubit fújtam neki
• hiányoznak, mert bár naponta tudunk azért a pisiszüneteimben beszélni eleget, azért a közelségük jobb lenne.:)

Bár mindig is az volt a terv, hogy Clamesa két évnél hamarabb dolgozni fog és én, nagyrészt itthon végzett munkámnak köszönhetően elég sokat voltam Bertie-vel, az életünkben hirtelen jött változás egy kissé mindenkit váratlanul ért és egyelőre még eléggé a sokk hatása alatt vagyunk. Bertie mondjuk jól elvan, bár kirobbanóan örül délután az anyjának, de azért semmi furát nem talál abban, hogy velem lóg, elvégre ilyet csinált már máskor is. Ezzel együtt, a helyzet sok tekintetben új és szokatlan. Rájöttem például, hogy Clamesa brutál jó szervező, amit eddig is sejtettem, de csak most vált világossá, amikor a döntési felelősség azért, hogy mindig legyen nálunk minden, végső soron az enyém lett, hogy mennyi minden volt, amit ő magától szép csöndben elrendezett, észben tartott, készen elém tolt. Nem mondom, hogy elveszett vagyok nélküle, de azért azt gondolom, méltánytalanság lenne vele szemben, ha ezt a tényt letagadnám.

De ezt a posztot nem erről akarom írni, hanem, hogy mik a tapasztalataim, hogy mostantól én vagyok elsődlegesen Bertie-vel. Hogy vajon tényleg megoldhatatlan feladat-e ez egy férfinek. A rövid válaszom az, hogy: nem. Kicsit hosszabban: mivel mindig is főleg otthon dolgoztam és mivel régóta saját háztartást vezetek, kisállatom is volt régóta, Bertie életében pedig mindig is részletekbe menően részt vettem, a változás minimális. Clamesa hiányzik piszkosul és egy kicsit több a teendő Bertie körül. Ennyi. Sőt, csak megerősíteni tudom, amit Clamesa mondott korábban, hogy Bertie mintha egy fokkal kevésbé igényelné a figyelmet, ha csak az egyik szülővel van.

Nem mondom, hogy nincsenek veszélyei ennek a leosztásnak. De ezek főleg a htb-ségből adódnak. A fölösleges házimunka mindig erős csábítás például, hogy azt csinálja az ember, ne a munkáját. Egy kis fölösleges porszívózás, portörlés, rejtett zugok kitakarítása, konyhapult-fürdőszoba eggyel többszöri takarítása stb. mind remekül szétfolyatják az ember idejét, ha nem akar dolgozni. De ha ezt nem tanultam volna meg kezelni ennyi idős koromra, akkor ma nem lenne állásom. Szóval azért ez nem akkora para. Ugyanez igaz a felesleges social media használatra (na ez kicsit nehéz, főleg a mai felháborító politikai időkben), a tévézésre (nincs is, szerencsére itthon tv), játékra stb..

A másik veszély, hogy Bertie túlságosan édes ahhoz, hogy ne vele foglalkozzon az ember egész nap. De szerencsére ő valahogy roppant önálló. Most is elképesztő elszántsággal játszik valamit mellettem a dohányzóasztal alsó polcán, egy kiflicsonk és a telefonom bevonásával, amiben messziről is jól láthatóan van rendszer, habár nem értem pontosan. És nem, nem bánja, hogy nem nyektetem.

De nem szeretném tagadni, hogy nagyon nagyon nagyon nehéz nekem. Sőt. Nekem a legnehezebb. Ezt az alábbiakban néhány, Clamesával együtt talált mártírkodós anyukás mém aktualizálásával szeretném érzékeltetni.

Írtam nemrég egy cikket, amiben azon keseregtem (azóta is azt gondolom, teljes joggal), hogy nem találok hónapok óta munkát. A múlt héten interjúztam egy multinál, ahol több nyelvtudással és bölcsész/társadalomtudományos végzettséggel kerestek valakit kreatív pozícióra. Az események hirtelen kezdtek eszkalálódni: a telefonos interjú, a HR-es interjú, a szakmai interjú és a jó hír megérkezése mindössze 2 hét alatt megtörténtek. Jövő héttől már dolgozom is! Bejelentve, jó fizuért cafetériával, kedvező szerződéssel, a gyerek letagadása nélkül, a képzettségemnek megfelelő munkát tudtam találni. Most nagy az öröm, mert kapcsolatok nélkül, önerőből, nettó 3 hónap alatt találtam megfelelő állást. A próbaidő alatt kiderül, megfelelnek-e nekem és nekik én.

Helyileg is jók, Aldric a közelben dolgozik, Bertie bölcsije meg félúton van kettőnk között. Én 9-től fél 6-ig fogok dolgozni, teljes munkaidőben, hétfőtől péntekig. Aldric kért egy hónap rugalmas munkaidőt benn és utána is heti két nap fog bemenni a munkahelyére. Ezt szeretnénk legalább a gyerek 3 éves koráig így csinálni. (Bertie most 13 hónapos.)

Bertie és a bölcsi. Bertie-vel járunk egy játszóházba hónapok óta heti rendszerességgel, akik működtetnek egy bölcsit is, és azzal a csapattal is már sokszor kontaktolt Bertie. A bölcsinek van saját benti és kinti játszótere, a gyerekek természeti környezetben is sokat vannak, távol a város zajától, mégis közel a városhoz. Jövő héttől Aldric szoktatja be őt oda bölcsibe. A gondozónők szerint 2-3 alkalom kell Bertie-nek ahhoz, hogy beszokjon a többiek közé és utána már ott lehet őt hagyni egész napra. Először csak fél napot maradnak, Aldric vele lesz a szobában, aztán később Aldric kimegy az ajtóval elválasztott előtérbe és csak néha megy vissza a csoporthoz, egész napra maradnak, majd végül egész nap kinn lesz. Közben persze figyeljük Bertie igényeit, hogy kevesebbet vagy többet szeretne-e maradni egyedül vagy akár Aldrickal a csoportban. Hiszen, annak ellenére, hogy csak heti két nap felvigyázásra van szükségünk, ha Bertie szeretne, járhat bármennyit bölcsibe, de persze szeretnénk megtartani a szoros kötődést a szüleivel is.

Miért ezt a bölcsit választottuk?

• mert Bertie ismeri és szereti ott a gyerekeket
• mert Bertie ismeri és szereti a gondozókat
• mert a gondozók fiatalok, kedvesek és életvidámak
• mert megfizethető áron van (heti 2 teljes nappal számolva havi 36.000 Ft étkezéssel)
• mert közel van Aldric munkahelyéhez
• mert közel van az én munkahelyemhez
• mert kinti és benti játszótér is van
• mert kellemes zene szól benn
• mert a természetben van a gyerek, biztonságban
• mert több nációból is vannak ott gyerekek, érdekes kultúrákat ismerhetünk meg.

A közös életünk nem bölcsis hétköznapokon. Egyelőre úgy tervezzük, hogy reggelente elsétálunk a munkahelyemhez együtt, majd ők elmennek a játszótérre vagy parkba, hazasétálnak és itthon vagy valahol útközben megebédelnek. Délután Aldric dolgozik Bertie alvása alatt és amíg a gyerek eljátszik. Aztán elindulnak elém, ha idejük engedi, gyalog, ha nem, BKV-n. És akkor együtt szépen hazasétálunk. Ez reggel és este velem együtt 7-7 km sétát jelent, vagyis kb. 2-2 óra intenzív együttlétet hárman.

A közös életünk bölcsis napokon. Beszoktatás utánra úgy tervezzük, hogy bölcsis napokon elsétálunk együtt a bölcsibe hárman, majd Bertie-t odaadjuk a gondozónőknek a találkozási ponton, én is beérek dolgozni és Aldric is. Hazafelé Aldric felveszi Bertie-t a találkozási ponton, majd visszamegy vele a munkahelyére, én pedig oda megyek értük, amikor végeztem, és együtt hazasétálunk. Ez ugyanúgy napi 14 km séta, és összesen 4 intenzíven együtt töltött óra naponta.

Hétvégék. Mivel most kicsit felfordult az életünk, a hétvégéket ki fogjuk használni. Irány a szabad, irány a vidék, az Állatkert, Bécs, bármi.

Meglátjuk, hogy alakul majd az új életünk, ami Aldricnak és Bertie-nek rengeteg apa-baba percet tartogat, nekem egy soha nem látott életmódot a 8 órás irodai munkavégzéssel és a kreatív munkával, és persze rengeteg szervezési nehézséget is. Viszont egy elégedett mamit, a visszakapott anyagi biztonságot, nyaralásokat, új lakás lehetőségét és az új időbeosztásunk miatti koncentrált együttléteket.

Nem is olyan rég írtuk meg, hogy Bertie-vel a Közép-európai Egyetem Babalaborjában jártunk, hogy részt vegyen egy érdekes tudományos kísérletben, ahol, mint akkor a nagyon kedves kutatóktól megtudtuk, nagyösszegű nemzetközi kutatási pályázaton elnyert pénzből alakították ki a modern és magas színvonalú infrastruktúrájukat. Most pedig azt olvastuk megdöbbenve, hogy a magyar kormány kifejezetten a erre az egyetemre szabott törvényhozással próbálja ellehetetleníteni a CEU további működését önző és buta politikai szándékok kedvéért.

Tekintsünk el most egy pillanatra attól, mennyire visszataszító dolog a jogot ilyen, visszaélésszerű módon használni, erőfölénnyel visszaélni, másokat bullyingolni. Tegyük azt is félre, hogy milyen sötét jövőképet fest az ország elé az a helyzet, hogy az államhatalmat birtoklók csak úgy kipécézhetnek maguknak valakiket, akik nem tetszenek nekik és minden józan észt, az ország érdekeit félretéve boszorkányüldözésbe kezdhetnek. Tegyük azt is félre, mennyire visszataszító dolgokat írnak egyes kommentelők, akik kárörvendenek és összevissza hazudoznak.

Összpontosítsunk inkább arra, hogy mi minden adtak nekünk a rómaiak. Tessék elolvasni: itt. Egy rakás értelmes, érdekes, a kor legmenőbb tudományos színvonalán álló dolog. És nincs benne semmi ártalmas. És mindez egy adófizetői fillérünkbe se kerül, ellenben növeli a GDP-t és termeli az adóbevételeket és terjeszti jóhírünket a világban.