Beszéltem már sokat nektek Apuról. Írtam már arról, hogy vajon a gyerek az ő alkatát örökli-e majd (most úgy látni, hogy igen). Írtam arról is, hogy remélem, Bertie is olyan jó lesz, mint ő. És elregéltem nektek már a történetét a Magyarországra meneküléstől egészen a megszületésemig. Sőt, még arról is, hogy néha sírtam az utcán tolva Bertie-t, amikor láttam a migránsplakátokat, amik apámat szidták.

De arról még sosem beszéltem - és így apák napján szeretnék - hogy Apunak nemrég sokadik születésnapja volt.

Apu végigdolgozta az életét egy gyárban, gép mellett állva, 16 éves korától, majd végül tavaly nyugdíjba ment. Apám jár rendszeresen mindenféle ellenőrzésre, és naponta sportol. Nincs hozzáragadva a fenekéhez az autó, követi a napi közéleti híreket, kulturálisan is aktív.

Aztán egyszer csak az egyik eredménye rossz lett a tüdőszűrőben. Ez még 2016 végén volt. Gondoltuk, biztosan rossz a gép. Nem volt az. Ez tüdőrák - mondta a nővér. Természetesen nem hittük el neki. Új vizsgálatra hívták be apámat, mert a gép koszossága - hogy is mondjam - nem ördögtől való gondolat egy magyar kórházban. Nem a gép volt koszos. Apu volt beteg, nem a gép.

Aput először megműtötték altatásban. Gondolták, gyorsan megy ez, mert tuti jóindulatú a daganat. Nem volt az. Rosszindulatú volt. Viszont nem volt áttét. Aztán kicsit pihenhetett otthon és jöhetett is a kemó. Ő csak lájtos kemót kapott, amitől "csak" az erei püffedtek fel, meg a karja fájt, mint az állat. Meg napokig hányt, és nem tudott enni sem. Mindezt hónapokig, több kezelésen át. A naponta úszó apám teljesen összetöpörödött és elhagyta minden élni akarása és ereje. 

Aztán  a kezelések végén Aput újra megvizsgálták, és kiderült, hogy eltűnt a daganat. Fél évente kontroll, mert visszajöhet még a kis szemét. Na, és ezen a vizsgálaton kiderült, hogy vastagbélrák gyanúja áll fenn. Apunak újabb vizsgálat következett - ezúttal is altatásban. Kiderült, hogy csak egy jóindulatú polip, amit kiműtöttek belőle.

Szóval, azt hiszem Apunak már a 3. születésnapját ünnepeljük 65 év alatt.

"Apu ökölbe szorult keze vagyok.
Apu jeges verejtéke vagyok.
Apu fortyogó epéje vagyok.
Én vagyok Apu abszolút egykedvűsége"

A nagybátyám, L. már a 80-as évek Kelet-Magyarországán is(!) bevallottan meleg volt. A közös családi nyaralásokon megismertem az összes pasiját, a híreseket, és a nem híreseket is. Azokat is, akikkel ma is jó összefutni egy hűvösvölgyi sétán, és azokat is, akikkel korántsem az. Aztán, 30 évvel később, az unokaöcsém ugyanezért lett öngyilkos, mert ő már nem volt olyan szerencsés a saját szülei általi elfogadással.

Az egyetemen az egyik legjobb barátom coming-outolt, before it was cool, egy másik pedig (bár ma már egy ismert, fiatalok gondolkodását meghatározó személy) a mai napig sem tette meg ezt.

Aztán, nemrég egy közeli ismerősünk vallott melegségéről, így:

Meggyőződésem, hogy a heteró nőknek és férfiaknak, meg az LMBTQ bármely betűjéhez tartozóknak egyaránt joguk van arra, hogy szeretetben és békében éljenek, anélkül, hogy mások ítélkezésétől, pláne bántalmazásától kelljen tartaniuk. Joguk van megmutatni önmagukat, büszkének lenni önmagukra. Mi több, szerintem joguk van a törvényes kapcsolatra, családra és annak jogi védelmére is.

Egy másik közszereplő pedig így:

Ha kihasználva a társadalom alsóbb rétegeiben (ez nem szociológiai terminus, csak nem akartam suttyóbunkót írni) meglévő homofóbiát, úgy akar valakit eláztatni egy újság, hogy megírja róla, hogy buzi, ezzel nem csak azt az embert alázza meg, hanem az összes magyar buzit, mert megerősíti és konzerválja azt a szemléletet, hogy buzinak lenni szégyen.
Hát kérem szépen, buzinak lenni nem szégyen. Elvtelen, gerinctelen, a pénzért mindenre képes, és ezért az éppen regnáló hatalomnak lefekvő féregnek lenni viszont igenis szégyen.

Valami ilyesmit tanítok majd én is Bertie-nek, ha kérdez, vagy ha lát valamit (pl. egymás kezét fogó két embert). Akkor is, ha majd megkérdezi, miért ünnepelnek a melegek, és mi miért nem ünnepelünk. Elmesélem majd neki, hogy mi az apjával igenis minden nap ünnepelünk. Aldric megfogja a kezemet az utcán, megcsókol, megpuszil nyilvánosan. Együtt élünk, a lakcímnyilvántartó és az anyakönyvvezető is egységként kezel minket. Lehetett egy közös gyermekünk, örökbe is fogadhatunk majd valakit, ha szeretnénk. És ami számomra a legfontosabb: összeházasodhattunk. A kapcsolatunkat törvényesíthetjük, és közös gazdasági, kulturális, emberi közösséget tudunk létrehozni. Számunkra minden nap hetero-pride.

Aztán, van néhány dal is, ami erről szól, ezeket is megmutatjuk majd neki. Az egyik ez:

Do you really enjoy living a life that's so hateful?
'Cause there's a hole where your soul should be. /Lily Allen - Fuck you/

És van egy olyan is, amiben viccesen figurázzák ki azt, hogy mennyire ironikus imádni azt a tavaszi szünetben, amit a hétköznapi életben nem fogadsz el.

Trashing hotel rooms, clogging up toilets
Beer goggles if she's a hag
Planning the menu, picking out flowers
Nailing sluts and writing our vows /Lonely Island - Spring Break Anthem/

De csak azért, mert a szerelem mindig győz.

Bertie megkapta a 15 hónapos kanyaróoltást.

Sírt. De csak egy kicsit. És főleg amiatt, mert körbeállták azok az emberek.

Egy hét múlva lesz elvileg láza, és nyűgös lehet.

Kaptunk további két oltásreceptet, egy bárányhimlő 2-t és egy Bexsero-t. Egyik sincs a gyógyszertárakban, szóval nem izgatjuk magunkat, majd lesz, ha lesz. Utóbbi a kormány szerint úgyis csak hamis biztonságérzetet kelt a szülőkben. Biztos úgy, mint a D-vitamin, ezért vették el attól is a támogatást. Meg mint a fizetések meg a nyaralás. A Bexseronak egy darabja amúgy 30.000 Ft, és három kell belőle.

Magyarország erős, európai ország. Csaxólok.

Olvastam ma ezt, itt:

A 'szivárvány baba'; mint fogalom inkább a szülőknek, de leginkább az anyának fontos: a szivárvány jelképezi a tomboló vihar után az új reményt, a megújulást. Ha úgy tetszik, akkor a gyász után az újrakezdést.
Több országban ez már egy mozgalommá nőtte ki magát: egyre többen vállalják pocakfotózásokon a hasukra festett szivárvánnyal, hogy ők bizony egy 'szivárvány babát' hordanak a szívük alatt.
Végső soron az Ő megszületése hozza el a remény beteljesülését. Ő hoz mindennél nagyobb boldogságot, napfényt egy tragédia, egy nehéz időszak után...
Nyilván egy nő sohasem fogja tudni elfelejteni, hogy volt még/ voltak még gyermekei; s ez annál inkább jellemző, minél nagyobb babát kellett elengednie.
És úgy érzem, hogy igenis nekem vigaszt, megújulást, egy elmaradt beteljesülést, egy új életet fog hozni, ha majd egyszer megszülethet a gyermekem, és végre a karjaimban tarthatom majd.

És teljesen kiakadtam. És gondoltam, írok arról, én hogyan tekintek Bertie-re és az előtte elvetélt embrióra.

Írtam korábban egy gyászposztot arról, mit jelent nekem az embrió, amivel először voltam terhes. Hogy mennyi mindenért vagyok neki hálás. Rengeteg dolgot tudtam felsorolni, bár ma már nem gondolok rá szinte soha.

Bertie nem pótlék! Ő nem a szivárvány az eső után! A férjem sem a szivárvány a sok pasi után, aki előtte "boldogított". Ők önmaguktól fogva csodálatos emberek, nem azért, mert előttük már történt fail. Bertie csodás. Bertie nem a megújulás, hanem maga az új.

Ha az előző embrió megmarad, biztosabb, de alacsonyabb lett volna a GYED-em, biztosan nem ezt a munkahelyet találtam volna meg, nehezebb lett volna a nyaralás és a télbe mentünk volna bele a születésével. Nem 9 hónapos terhesen csináltam volna végig a lakásvásárlást és nem a gyerek 1 hónapos korában tettek volna ki az albérletünkből. És? Mi lett volna akkor? Jobb? Rosszabb? Nem mindegy az? Az nem egy másik élet volt, hanem egy útelágazás, amin nem lehetett tovább haladni. Nem volt választásom, merre megyek tovább, nem választhattam annak a terhességnek a kihordását.

Amikor megszületett, eszembe se jutott az előző terhesség, vagy más, leendő terhességek. Gondolom, akinek mégis, az az a típus, aki egyik gyerekével kivételezik egész élete során, mert:

Ma egy külső helyszínről érkeztem az irodába (vagyis láttam a napot és éreztem a bőrömön a levegőt hosszú idő után először - hétköznap).

Egy rakás kismamát láttam a Bertie-nél idősebb gyerekét tologatva békésen, egy csomó idős ember sétálgatott az utcán, meg két pasi is, akik kenguruban vitték az újszülöttjüket, és persze voltak olyanok is, mint én, akik siettek valahová és csak kicsit élvezhették ki a szabad levegőt.

Aldric kis túlzással az 50. álláshelyről kapta meg tegnap az elutasítást, így továbbra sem leszünk finnek, vagy más nyugati állampolgárok. És ez szar.

És én rájöttem, hogy ilyen NEM LEHET az élet.

Nem lehet, hogy 8,5 órát töltsek a munkahelyemen, hogy Aldrictól és Bertie-től ennyit távol legyek, és hogy ne lássam a napot. De mégis lehet.

Egy szigetre kellene költözni. Holnap. És akkor hárman együtt lennénk a természetben. Vagyis négyen, Humival.

„"Az nem lehet, hogy annyi szív...Maradj nyugodt. Lehet."/Márai Sándor/

Ma délután gyereknapoztunk egy kicsit és épp a Szabadság térre tartottunk Clamesával és Bertie-vel, hogy belehallgassunk az ottani koncertbe, amikor egy érdekes eset történt velünk. A Vécsey utca felől jöttünk, átkelve az úttesten, ahol elég magasak a padkák, szóval nagyon meg kell emelni a babakocsi elejét. Ezen sokat bosszankodtunk már amúgy, de annyit járunk arra, hogy kezdünk beletörődni. A kocsit Clamesa tolta, én pedig a mobilban a közös naptárunkba írtam fel a heti teendőket (ez azért fontos, mert Clamesa fogja kivételesen elhozni kedden Bertie-t a bölcsiből, egyrészt, mert nekem könyvbemutatóm lesz, másrészt, mert van némi lecsúsztatandó túlórája, de kb. egy hét alatt már harmadszor beszéltünk erről, mert annyi a dolga, hogy mindig elfelejti és most úgy döntöttem, felírom a naptárba és akkor nem lesz mit elfelejteni). Ekkor történt, hogy miközben Clamesa épp rátámaszkodott a kocsi fogójára, hogy megemelje az elejét, két lány a hátunk mögött összenevetett és azt kérdezték, hogy "ne segítsünk a babakocsival?, majd kisvártatva hozzátették: "ha már a férjed nem segít...". Clamesa nem mondott nekik semmit, én meg nem is figyeltem, mert a telefon nyomkodása és a magas padkában nem felbotlás épp elég sok teendő volt egyszerre, úgyhogy csak utólag hallottam, mi történt.

Először, bevallom, teljesen közömbösen hallgattam végig a sztorit, de minél többet gondolkodtam rajta, annál rosszabbul éreztem magam tőle. És persze nagyon mérges is lettem a két lányra. Hogy miért szólnak be olyan embereknek, akikről semmit sem tudnak? Hogy miért szégyenítik meg Clamesát? (Persze, a fő célpont én voltam, de a collateral damage nem számít talán?) Hogy milyen igazságtalan is ez! Hiszen mindig is egyenlő félként próbáltuk nevelni Bertie-t, de mióta Clamesa visszament dolgozni, azóta heti három nap nap közben teljesen egyedül vigyázom Bertie-re (és közben még dolgoznom is kell itthonról), heti két nap bölcsibe közösen visszük és közösen hozzuk el onnan (előbb én a munkahelyemre, onnan meg együtt Clamesával) Bertie-t, a hétvégéimen is minden percem a családommal töltöm és mindent együtt csinálunk. Hogy miért kell nekem egyáltalán magyarázkodnom, még magam előtt is? Mi közük ezeknek az embereknek a dolgaimhoz?

Elgondolkodtam azon is, hogy mennyire ostoba dolog ilyen felületesen és  könyörtelenül ítélkezni. Elvégre maga a szituáció persze érthető volt úgy is, hogy egy sztereotipikus férj leszarja a családját és még séta közben is a telefont nyomogatja és nem segít a feleségének a nehéz feladatokban. De azt azért látni kell, hogy ennek a jelenetnek az ilyenként való megítéléséhez azért nagyon, nagyon, nagyon rosszhiszeműen kell gondolkodni, hiszen 1. maga a nehézség, amit le kellett küzdeni, egy útpadka volt, nem egy nem akadálymentes villamosra való felszállás babakocsival csúcsforgalomban és igazából tök sértő is egy nővel szemben az a feltételezés, hogy ebben segítségre szorul, 2. a férfi mégiscsak ott van a családja mellett és bár épp valamit csinál a telefonján, de odáig eljutni a következtetésben, hogy leszarja a családját és nem segít nekik és hogy ez valamiként jellemző rájuk, az életükre, azért elég sok gondolati lépcső átugrását igényli.

És persze ott van az is, hogy oké, rendben, ezt gondolják. Történetesen kínosan mellélőttek, de persze mindenki tévedhet. Viszont ez csak még jobban megmutatja, hogy miért annyira visszataszító dolog is folyton ítélkezni mások fölött és beszólogatni vadidegen embereknek, amikor egyszerűen csak nekünk (látszólag) nem tetsző módon élnek. Mert semmi közük hozzá. Ennyi.  

Történt tegnap, hogy egész nap alig álltam fel a munkahelyemen, este hazasétáltunk és egy csomagot is felvettünk (amit nem én vittem). Hazaérve persze beállt a csípőm, le kellett ülnöm, majd vánszorogva lefeküdnöm. Gondoltam, kipihenem magam reggelig. 10 körül már aludtunk is. Abban a tudatban, hogy Bertie végigalussza az éjjelt és reggel 6-kor vidáman indulunk neki a napnak.

Aztán éjjel 1:00-kor Bertie felsírt. Aldric kiment, majd a gyerek sikítva kezdett sírni. Ekkor már halálra váltan én is kiszaladtam (még mindig beállt csípővel), hogy megnézzem, "úristen, mi történt???". Mikor kiértem, láttam, hogy Aldric a kezében tartja a halálra ijedt Bertie-t, aki ütemesen görcsbe rándulva sikítva üvöltött. Gyorsan lázat mértünk, popóban 38,3, vagyis 38,3-0,5 volt a hőemelkedése, de lángolt a teste. Adtunk neki egy Nurofent (amit alig bírtam kivágni a csomagolásából), és ölelgettük, itatni és etetni próbáltuk. Amikor kb. 10 perc után sem múlt el, gyorsan fellapoztam a Spock-ot, nem jutottam eredményre, majd felhívtuk az ügyeletet.

Ott azt mondták, biztosan megijedt valamitől, meg hogy jön a foga. Bullshit. A lázcsillapító fél órán belül hatni fog. De Bertie csak görcsölt, görcsölt és üvöltött. Nem hatott rá se a cicás játék, amit imád, se az aprópénzcsörgetés, vagy a tükörbe nézés, amiket szintén, és a vicces tánc sem, amin mindig nevet, ha csinálom. 

Mi ezen felbuzdulva gyorsan felöltöztünk és elindultunk az ügyelet felé. Eleinte az én kezemben, majd Aldric kezében volt a gyerek, aki akkor már nem üvöltött, hanem csak néha felsírt, és elkezdett nézelődni maga körül. 10 perc alatt odasétáltunk a rendkívül kellemes időben az ügyeletre, ahol kedvesen, azonnal fogadtak bennünket.

A doki kedves volt, informatív, és az asszisztense is. Azt mondta, enyhe torokgyulladást lát, kis orrfolyással, és lázas a gyerek. Mondta, hogy 6 óránként tolhatunk egy Nurofent, mert az fájdalomcsillapító is, lázcsillapító is, és kapjon sok folyadékot.

Mire hazaértünk, már elaludt Aldric kezében, éjjel egyszer sírt fel (de nem sikítva), amikor gyors cumi után már vissza is aludt. Reggel 6-kor, a szokott időben kelt fel ismét, és bevittük magunkhoz, hátha visszaalszik még. Nem aludt. Kapott egy lázcsillapítót, reggelizett, megivott egy csomó tejet és vizet (össz. kb. 3 dl-t). Ma nem kísértek el munkába, otthon lazítanak. Bertie sírdogált reggel, sokat ivott és jól evett, délutánra már boldog baba ismét, mint volt.

A csípőm már nincs beállva, már nem remegek az aggódó sírástól, de ezt örökre megjegyeztem. Szörnyű volt. Biztos voltam benne, hogy valami nagyon komoly (halálos) baja van a gyereknek. Olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy fizikailag vagy szexuális bántalmazták a bölcsiben (mert éppen aznap volt ott), meg hogy biztos vízfejűség, mert azokról olvastam, hogy sikítva sírnak fel. Arra is gondoltam, hogy éppen leszakad valamelyik belső szerve és azért a görcsölés (mint mikor a szervezetem kilökte az embriót annak idején). Pedig amúgy nem gondoltam, hogy paramami vagyok. Pedig de.

Hát, ezek közül mind baromságnak bizonyult, de nagyon félelmetes volt. Rettegtem. Soha többé!

Mióta 8 órában dolgozom, ébren kb. 5 órát látom naponta Bertie-t. 6:00-9:00-ig és este fél 6-tól fél 8-ig (akkor alszik el). Nem volt ez másként akkor sem, amikor még otthon voltam vele, hiszen ennyit akkoriban még nyugodtan végigaludt nappal is, de most mégis minden teljesen más.

Egyrészt vannak a bölcsis napok. Akkor könnyebb. Akkor tudom, hogy egy csodás helyen van, játszóházzal, kacsákkal, csodás gondozókkal, természeti környezetben. És tudom, hogy Aldric és az én munkahelyem is fél órányi sétára van a helytől, így közel érzem őt magamhoz.

Amikor otthon vannak Aldrickal, akkor is megvan a napi 5 óra aktív együttlét a gyerekkel, de akkor sokkal nehezebb. Nem azért, mert akkor aggódnék a testi épségéért. Hanem, mert egyrészt egy csomót tudunk Aldrickal telefonon és neten beszélni, így néha, ha kihangosít Bertie-nek engem, akkor belehalok, úgy szeretem őt. Nehéz, mert ő nevet, örül nekem és kiabál. Nehéz, mert fizikailag is messzebb vannak tőlem, 1:40 sétányira. És kicsit persze irigylem is azt, hogy egyrészt a szabadban lehetnek, másrészt rugalmasan osztják be a napjukat és főként azt, hogy együtt lehetnek. Olyankor én is velük akarok lenni.

Néha nagyon nehéz, mert nagyon hiányzik Bertie. Mióta dolgozom, sokat mélyült a kapcsolatunk, koncentrálódott az együtt töltött minőségi idő. Kaptam egy reggel és este csak rám figyelő, boldog, kiegyensúlyozott, barátságos gyereket. Eddig se volt kutya, de most aztán! Persze, mindezt amellett, hogy a hétvégéket hajlamosak vagyunk édes 3-asban tartalmasan eltölteni (Humi cicával együtt négyesben).

De néha rámtör az érzés, hogy úúúúúúúúúúúúgy mennék velük arborétumba, parkozni, a Normafára, a Városligetbe, az Állatkertbe és minden más szuper helyre, ahová régen jártunk hárman. Főleg most nehéz, hogy nemsokára nyár lesz, meg hogy hétvégén minden ilyen hely tele van. És tudom, hogy ez maga az élet, de...

...de néha megint elképzelem azt a szigetet, ahol hármasban éldegélhetünk és raffia szoknyákat fonhatunk a turistáknak...

And who's to say this isn't what happens? Who can tell me that my fantasies won't come true? Just this once.

/Scrubs: JD/

Gondoltam, összeírom nektek, mennyit költünk a gyerekre egy hónapban. A gyerekünk tavaly márciusban született, vagyis 1 éves és 2 hónapos.

Bölcsőde: Havi 45.000 Ft. Ebben benne van az ottani ellátás, étkezés, a külön foglalkozások is.

Babaápolás:

Pelenka: Liberot használunk, amiből 5000 Ft egy 84 db-os zacskóval. Ez a mennyiség napi 5 pelussal és egyéb amortizációval (pl. elázunk a babakocsival) számolva 16 napra elég. Vagyis egy hónapban 10.000 Ft a pelenka.

Törlőkendő: Babydreamet használunk, ebből a 4 csomagos szett ára 1000 Ft, ebben 320 db pelenka van összesen a 4 csomagban. Ez a 4 zacskónyi popsitörlő nagyjából 15 napig elég.

Popsikrém: A doki írja fel a gyógyszertárit. 500 Ft/2 tubus, ami egy hónapra elég. Mi minden pelenkázásnál használjuk. Van egy másik a bölcsiben is, ami általában márkás (mert azoknak van jó tubusa), így az még plusz 500 Ft, viszont nem is fogy gyorsan heti két nap bölcsivel, és ajándék is volt, így attól eltekintek.

Fürdetőkrém: A dokink írja fel, szintén gyógyszertári. Az ára ugyanaz, mint a popsikrémnek, és szintén annyi időre elég. Ebből a bölcsibe nem kell vinni. Vagyis ez 500 Ft havonta.

Etetés:

Tej: A gyerek naponta 4 dl tejet iszik meg, ez a családi tejfogyasztásból megy. Nem számolom külön összegként.

Tejital: Általában a Kecskeméti vagy a Babydream tejitalt kapta a gyerek, ami iszonyatosan sokáig elég volt, mert már csak napi 3 kanállal kapott belőle, így ez az összeg elhanyagolható havonta.

Gyümölcs: Napi 1 banánt eszik meg a gyerek, általában magunknak is veszünk, így ez is közös költség.

Kifli: Reggel és délután eszik meg összesen 1-1,5 kiflit.

Bébiétel: Napi átlag 2 üveg bébiételt eszik meg, néha 3-at. Darabonként átlagosan 310 Ft-ért.

Ruhák:

Havi átlag 10.000 Ft, amiből kijön 2-3 body és egy pulcsi vagy egy nadrág.

Gyógyszeres ellátás:

Oltások: Ez ingadozik a 25.000 Ft-os és a 300 Ft-os oltás között, random költségek.

D-vitamin: 600 Ft, havonta elfogy az üvegcse, ma már nem írhatja fel orvos.

Játék:

Mi nem veszünk neki játékot, mert nem nagyon szereti azokat. Kapni szokott viszont.

Programok:

A programok, mint az arborétumozás, játszóterezés, játszóházazás egyelőre még ingyen vannak. Az egyetlen fix programunk a havi 4x1400 Ft-nyi játszóházi limonádézás, ami persze nem a gyerek miatt van, de ő csak így tud bemenni a játszóházba ingyen.:)

Tehát - ha reális akarok lenni - ez összesen havi kb. 90.000 Ft, ha valószínű összeget rászámolok azokra, amiket elhanyagolhatónak bélyegeztem.

Van három dolog, amit Clamesától tanultam meg a szülőségről:

1. Az egyik, hogy lehet imádni egy gyereket anélkül, hogy rátapadnánk, mint a pióca. Aminek egy nagyon fontos mellékes következménye, hogy megtanulhatjuk, hogy a gyerekünk is egy okos, ügyes, érdeklődő, figyelmes lény, aki képes önállóan mozogni, felfedezni dolgokat és bármilyen hihetetlen is, nincs állandó versenyben a Darwin-díjért.

2. A másik, hogy lehet a laza szülőség nem póz, hanem egyszerűen csak egy életforma, ahol az ember nem izgatja magát a nem fontos dolgokon, viszont nagyon is oda tud figyelni a legjelentéktelenebb részletekre is.

3. Hogy a gyerek iránti szeretet nem egy absztrakt és megfoghatatlan dolog, hanem egy élő, folyton változó, fejlődő, folyton gazdagodó, kétoldalú viszony.

Ezt azért írom éppen ma le, mert szeretném ezeket a látszólag egyszerű, ám iszonyan fontos dolgokat megköszönni Neked, szerelmem.