Számunkra ezek voltak a leghaszontalanabb dolgok, amiket a gyereknek vettünk az első 1,5 évében. Kinek mi, nekünk ezek. 

1. Csecsemő testápoló

Védőnőnk tanácsára vettünk a gyereknek már előre testápolót. Nem volt száraz a bőre, és nem szerette, ha kentük vele. Viszont a ruháinkból nem jött ki és a kezünk ragadt tőle. Csak azután vegyétek meg, hogy van baja a gyerek bőrének!

2. Steril gézlap, vatta

A köldökcsonk ápolásához. Gézlapból elég lett volna a normális, mert ha kinyitod, már nem steril. A steril vattára nemcsak ugyanez igaz, de még elhasználni se tudtuk felnőtteknek sem.

3. Bármilyen Fisher Price-os játék

A gyerekünket érdeklik a használati tárgyaink (asztal, mobiltelefon, laptop, toll, ceruza, stb.), a zenélő hupilila szarok meg soha nem érdekelték. Illetve, ha bekapcsoltuk azokat, nemcsak ő, de mi is a halálba kívántuk az egészet, a fosadék zenéjével és világításával. Szerencsére ezeket mind kaptuk, az adományozottak meg örültek nekik.:)

4. Rácsvédő.

Miután megvettük, olvastunk egy új kutatást, amely szerint a fulladásos halál egyik okozója. Viszont nem szorul be a gyerek miatta. Mi nem sokat használtuk.

5. Hátulgombolós ruha.

Egy baromság volt megvenni azokat, sose volt hozzá türelmünk, hogy hátulgombolós dolgokat adjunk rá.

6. Gombos rugdalódzó, gombos body

Néhányszor a cukiság hevében belenyúltunk gombos (nem patentos vagy tépőzáras) kis ruhácskákba. Na, ennyi időd és türelmed nincsen. Soha.

7. Beragasztós konnektordugasz

Az a fajta konnektordugasz, amit nem lehet egy kis műanyag pöcökkel kivenni, nem túl praktikus. Csak kitörni lehet, költözés/a gyerek felnövekedése után.

8. Anyag előke

Anyagból levő előkéket előbb-utóbb ki kellett dobni, mert nem jött ki belőlük az étel. Csakis az IKEA-s vagy másfajta műanyagot tudom ajánlani.

9. Nyári kalap

Nem tudta elviselni a fején, tépte, szorította vele a nyakát.

10. Kiságyhoz való tárolószett. 

Tudjátok, a szemetes, pelenkatartó, stb. kombó. Hát nem. Eleinte nem praktikus, mert levered, kiejted, útban van. Utána meg a gyerek dobál ki belőle minden cuccot a földre.:)

Olvastam egy kerületi (anyukás) csoportban egy kérdést, hogy van-e Újlipótvárosban  olyan játszótér, ahol egy másfél éves gyereket nem néznek le és ki maguk közül, nem haragszanak-e meg a nagyobbak, ha hozzányúl a játékaikhoz stb..

Gyagya voltam, válaszoltam, írtam, hogy van sok játszótér és időponttól függ a társaság, reggelente például szinte üresek a játszóterek.

Mások is válaszoltak, a többségük nem volt gyagya, rögtön értette a kérdést és azt írta, hogy ez őt is érdekelné, meg soroltak egyéb sérelmeket (pl. homokozóba pisiltetett gyerekek stb.). A posztoló elégedetten állapította meg, hogy vannak, akik értik, amit ír és rögtön fel is tette a kérdést, hogy na, de mégis miért vannak ezek a dolgok.

Aha, gyagya voltam, mint oly gyakran, döbbentem rá hirtelen. Megint azt hittem, hogy valakit tényleg az érdekel, amit kérdez és a megoldásra kíváncsi. De nem! Clamesa kifejezésével élve: az illető csak vetyengeni akart. 

Az elmúlt napokban többször is alkalmunk volt szembesíteni saját nevelési elveinket és gyakorlatainkat a külvilág elvárásaival, legyenek azok idegenek vagy a hozzánk hasonló cipőben járó, kisgyereket nevelő barátok.

A tapasztalatok, bevallom, elgondolkodtatóak voltak. Nem mintha arra jutottunk volna, hogy mindent rosszul csinálunk, de a korábbinál élesebben vált láthatóvá számunkra az, hogy amit csinálunk, az nem egy zárt kis világ magánügye, hanem a környezetünké is, és nekünk szembe kell néznünk ennek következményeivel.

Ami az elveket illeti, azok viszonylag egyszerűek: igyekszünk a holland mintát követni (mutatis mutandis persze - a hollandhoz egy kis történeti háttér) és Bertie-nek minél nagyobb mozgásszabadságot meghagyni. Hagyni, hadd tapogassa ki saját maga világa határait, hadd lássa, mi következik akkor, ha valamit arrébb tesz, meglök, lelök, leránt stb. Van ebben erős elvi megfontolás is, de azt is gondoljuk, hogy ez illeszkedik legjobban a mi személyiségünkhöz is, s így ezt tudjuk a leghitelesebben képviselni Bertie-vel szemben. De ennek persze ára van: az ő nagyobb mozgásszabadsága azt jelenti, hogy dolgok tönkremehetnek, összetörhetnek, hogy készen kell állni, hogy megvigasztaljuk, ha nagy lelkesedéssel végzett teendője végén elesik vagy megijed.

Hogy szemmel látható önbizalma és ehhez képest meglepő körültekintése előbb volt-e, mint a mi nevelésünk, nem tudjuk eldönteni Clamesával, de látjuk, hogy van itt valamiféle kapcsolat, és ezt fontosnak és egészséges helyzetnek tartjuk.

És persze, viseljük a következményeket. Amikor Clamesa szüleihez vonatozunk, kénytelenek vagyunk tűrni a szúrós nézéseket és megjegyzéseket, amiért az ölünkben nem megmaradó, de egyedül még nem járó Bertie a sorok között mászkál. Nyilván koszos a vonat. Nyilván hangos a gyerek. Nyilván zavar másokat. Nem mintha ez minket nem zavarna. Zavar is. Csitítjuk is őt, de másfelől ez van, ez egy ilyen életszakasz.

Vagy voltunk egy barátomnál, ahol egy pár évvel idősebb kisgyerek van, s ahol a ház a legkevésbé sem Bertie-biztos. Éreztük, hogy Bertie erősen próbára teszi a különben nagyon jó fej vendéglátók türelmét és minket is sokkolt, hogy a különben nagyon laza barátainknál milyen sok a szabály, amit be kell tartani,  s amikre mi magunk nem is gondolunk. Mit szabad megfogni, mit hova szabad bevinni, mit szabad megnyomni, arrébb tenni stb.. Mivel barátaink maguk sem a szigorúságukról híresek, az első sokk elmúltával most már inkább azon csodálkozom, hogy alig néhány év alatt mennyi játékszabály alakul ki szülő-gyerek viszonyban elkerülhetetlenül is. 

Annyi különbség azért van köztük és köztünk, amit én magamban kivattázásnak hívok (remélem, nem sértő a kifejezés egyikünkre nézve sem) és ami azt jelenti, hogy mi szándékosan inkább hagyjuk, hogy Bertie mintegy faltól falig közeledjen, több mindent megtegyen, önállóan hozzon döntéseket, míg náluk - amennyire persze ezt távoli megfigyelőként megkockáztathatom - nagyobb súlyt kap a szülő-gyerek közötti párbeszéd. Kivattázásnak ezt hívom, hogy a dolgok és gyerek között mindig ott van a szülő, aki magyaráz, részt vesz, segít, s ennek köszönhetően egészen szoros és meghitt viszony van szülő és gyerek között. Mi ennél Bertie-t, azt hiszem, ridegebben tartjuk. Foglalkozunk vele, ugrálhat a fejünkön is, de sokszor van mintegy magára hagyva, miközben mi mellette teszünk-veszünk, addig ő is tesz-vesz magában.

Ugyanezt a különbséget tapasztaltuk meg egy másik barátunknál is, ahol Bertie-nél mindössze fél évvel idősebb lánygyerek van. Külön érdekesség volt itt az is, hogy Bertie annyira nagy méreteit tekintve, hogy mindig elfelejtettem, mennyivel kisebb is életkorra nézve a vendéglátójánál. Hogy ő még mennyi mindent nem érthet, amit a másik már természetesen igen. 

Ahogy már korábban telesírtam ezzel az internetet, ezelőtt a munkám előtt soha nem dolgoztam még benn-kell-lenni-nyócórát munkahelyen.

Most pedig két hét szabadságra mentem belőle.

A munkámat alapvetően egyébként nem gyűlölöm, néha kreatív is tudok lenni benne, sőt, ilyesmire számítottam már az elején is, és alapvetően a bezártság sem szörnyű, hiszen emiatt tudunk venni új lakást, légkondi is van és egy csomóféle tea.

Nos, ebben a két hétben nem mentünk nyaralni (nem akarok hazudni, szinte kizárólag a pénz miatt), ám remekül elszórakoztunk itthon, a várost járva. Amikre nem jutott időnk az elmúlt hónapokban, azokat mind végrehajtottuk. Vagy, ha jutott is ezekre idő, mindig ott volt a gyomrunkban a görcs, hogy csak két napunk van hetente ezekre, szabadság alatt meg ráér az ember mindenre.:)

• Főztünk majdnem minden nap.
• Elmentünk bútort nézni egy csomó helyre (IKEA, Kika, Kika dekor, RS).
• Elmentünk a szüleimhez vidékre kicsit levegőzni. Aldric szüleihez is többször elsétáltunk.
• A lakásunkat kitakarítottuk, kirámoltuk, eladományozgattuk az olyan dolgokat, amiket gondoltunk.
• A bérletünket is csinosítgattuk, takarítottunk benne.
• Selejteztünk egy csomó ruhát, iratot, tárgyat.
• Sokszor felmentünk és hazasétáltunk a Normafáról.
• Jártunk étteremben az évfordulónkon.
• Délutánonként ledőltünk aludni.
• Szexelhettünk napközben is.
• Minden nap jutott időnk a hajnali Margitsziget körünkre.
• A gyereket továbbra se akartunk megfosztani a két napi bölcsődéjétől, így odafelé és hazafelé is megtettük a sétatávot Aldrickal naponta 2-2-szer. Ami király volt, mert sportoltunk, kettesben voltunk, felszállhattunk bármire, csinálhattunk bármit napközben.
• Hétköznap napközben mehettünk művészmoziba, tudjátok, amikor az ember úgy érzi, kettejüknek vetíti a mozi a filmet. És ez az érzés tulajdonképpen nem is hamis.:)
• Bertie-vel kettesben is belefért néhány program.
• Filmet néztünk itthon hétköznap, és végig is tudtuk azokat nézni.
• Kisgyerekes barátainkhoz látogattunk el, és mivel én egyébként fél 6-kor szoktam végezni, ez hétköznaponként, ha nem vagyok szabin, nem lehetséges.

Egyszóval, csodás volt. Furcsa is volt, mert mi régen így éltünk. Ma már ez nincs így, viszont az új életmódunk megtanított minket alkalmazkodni egymáshoz, a változásokhoz, és én megtanultam értékelni magam, és megtudtam, hogy a munkám nem csak alamizsnát ér.

De azért továbbra is: Kokomora kellene költözni!

Aruba, Jamaica, ooh I wanna take you to
Bermuda, Bahama, come on pretty mama
Key Largo Montego,
baby why don't we go...

Sokáig tanakodtunk, vannak-e alsó szomszédok. Sosem halljuk őket, de az is igaz, hogy a felettünk levőket is alig. A mostani lakás nem magas belmagasságú, viszont tégla. Mióta azonban Bertie durván fejlődni kezdett, biztosak vagyunk benne, hogy nincs alattunk szomszéd. Vagy, ha van, nagyon türelmes.:)

Bertie ugyanis nagyon hangos. Ez nemcsak azzal jár, hogy hangosan dobogva, a cumisüveget a földhöz vágva mászik és járkál. Nemcsak azzal, hogy hangosan sikítozik örömében. Nemcsak azzal, hogy hangosan sír este, ha fáradt és nem tud elaludni. 

De azzal is, hogy hajnalban egész Újlipót az ő örömködését és/vagy nyűglődését hallgatja, míg elbattyogunk a pékségbe. És a pékségben is a hangos kiabálást, hogy a, vigyem már a kaját oda az asztalhoz, b, vigyem már a kaját ki a pékségből neki.

És azzal is, hogy NEM LEHET VELE ÜGYINTÉZNI ép ésszel, pedig muszáj. Iszonyatosan kínos ez két - alapvetően - introvertált, szorongásra hajlamos embernek, akit érdekel, mások mit gondolnak.

Éppen lakásváltási, ügyintézési projektben vagyunk, és Bertie eddig a következő helyeken zavarta az ott levők munkáját, csupán azzal, hogy hangos. Nem sír, nem mérges, hangosan óbégat és imád mindenkit, sikoltozik. Na jó, néha sír is, ha pl. nem foghatja meg azt a tollat, amit szeretne.

A helyek tehát, a teljesség igénye nélkül:

• ingatlanos irodája
• NAV
• OEP
• Bank1

Persze igyekszünk a komolyabb helyekre nem vinni őt (mint pl. egy szerződéskötés), de nem mindig tudjuk ezeket az alkalmakat megoldani (ha pl. előtte tudjuk meg pár órával), így csusszant be ez a néhány eset, amikor szénné égetett minket mindenki előtt.

Ő csak barátkozni akar és felhívni magára a figyelmet. Az állam alkalmazottai meg öngyilkosság nélkül kibekkelni ezt a napot is, hogy aztán otthon száraz kenyeret ehessenek vízzel. Mindkét felet meg lehet érteni, de mindkét fél tőlünk vár megoldást. Sajnos, ez a megoldás akkor necces, ha mindketten épp ügyet intézünk (külön ügyintézőnél), és szeretnénk gyorsan túl is lenni a dolgokon.

Bertie hangossága egyébként azért is meglepő, mert Aldric kifejezetten halk, az én beszédhangom meg teljesen átlagos. Bertie meg már születésekor is még a magzatvizet köpködve ordítozott az orvossal. Biztos hiányolta az aznapi mandarint.:)

Bertie-ről, mióta, úgy fest, kezd kibontakozni az egyénisége, az az általános benyomásom, hogy nagyon szereti az embereket, bízik bennük és szívesen osztja meg velük a dolgait is. Nem tudom, szabad-e ilyen korán ilyen merész állításokat megfogalmazni, de határozottan az az érzésem, hogy már van humorérzéke is. Az utóbbi hetekben pedig egyre feltűnőbben válik kisbabából a szemünk láttára gyerekké. 

A nagy pillanat, ami mindannyiunkát rádöbbentett erre a kétségbevonhatatlan változásra, kívülről nézve talán nem nagy szám, de nekünk az volt. Elmesélem. Azt vettük észre, hogy Bertie a macska száraztápjának zacskóját rázza az egyik szekrény tetején. Mitől olyan nagy szó ez nekünk? A legfőbb oka, hogy a szekrény (eredetileg azt hiszem, tévés szekrény, bár mi sose használtuk annak) tetején Humi macska ételes tálkáját tartjuk egy ideje, mióta Bertie a földön mindig kiborította a tálból a száraztápot, viszont a tápos zacskót nem itt tartjuk, amiből e tálkába bele szoktam rázni Humi napi adagját, hanem a konyhaszekrényben. És még valami: ez egy bontatlan zacskó volt. Vagyis Bertie kivette a szekrényből a zacskót, feltette a macska szekrényére és utána megpróbált enni adni neki. Mindezt minden előzmény nélkül, pusztán korábbi megfigyelései alapján és ráadásul gyorsan, mert ketten se vettük észre, mit csinál.

Tudom, tudom, ott kell lenni, nekünk kell lenni, hogy egy ilyen pimf kis történetben valaki valami sorsfordítót lásson. De hát mi mi vagyunk, itt vagyunk, s így ez a történet tökéletesen kifejezi számunkra a legfontosabb változásokat az elmúlt hetekben. Hogy itt van nekünk egy a világot alaposan megfigyelő, önálló döntéseket hozó, tervezgető és a tervét ügyesen kivitelező kis ember a babánk helyett.

Durva mindezt átélni, nem tagadom.

Persze mindez nem kivételes. Minden napra jut egy megleptés. Ma például papírrepülőztünk (a hétvégét hajtogattam neki, akkor nem annyira érdekelte, de most megtalálta, odahozta, sikítva örült, mikor elreptettük és mikor megkértem, hogy hozza vissza, kicsit bizonytalannak látszott, de mondtam, hogy a fekete táskánál van, odament és visszahozta, mikor a Stokke mellé dobtam és szóltam, hogy ott van, oda is odament érte). A gépemet büntető jelleggel rendszeresen kikapcsolja, ha nézeteltérésbe keveredünk. Sorolhatnám még, de minek. Talán ez is elég, hogy rögzítsem a lényeget: itt tartunk ma. 

A 16 hónapos Bertie-nk már magzatként is imádta a zenét. Ma meg már a ritmus az élete. Íme egy lista arról, hogy manapság mire rázza a fenekét és mire próbál énekelni, amikor velem van. Ez a mami-baba ötös lista.

1. The Beach Boys - When I Grow Up

Will I look back and say that I wish I hadn't done what I did?
Will I joke around and still dig those sounds
When I grow up to be a man?

2. Buffy The Vampire Slayer - Give Me Something To Sing About

Don’t give me songs.

Give me something to sing about.

3. Csip-csup Csodák

Könnyű és nehéz is az életünk
Néha már azt sem tudjuk, hol a fejünk.

4. Little Snowflake

5. Bella's Lullaby

Remélem, Aldric is megírja majd a saját listájukat, hogy amikor ő hallgat zenét, Bertie mire rázza vele a ráznivalót.:)

A terhességem alatt nekem főként a hasam mérete változott. Hízás és terhességi növekedés szintjén is. Persze biztosan vastagodtak a combjaim kicsit, meg a karjaim, de az nem volt feltűnő. Valahol viszont nyilván volt a 14 kg hízás.

A szülés után egy darabig fotózgattam a hasam alakulását. Arról a posztot itt találjátok, a fogyási módszereimről pedig itt írtam. Akkoriban úgy éreztem, igen, ez már az én testem. De ez nem volt igaz.

Amikor a gyereket kivették a hasamból, és rám tették a haskötőt, felkiáltottam Aldricnak, hogy "nézd, de kicsi a hasam, tök jó". De nem volt az. Csak hát ugye kisebb volt és jó volt látni. Aztán, amikor két hetes volt Bertie és először tudtam elsétálni egészen a Margit-szigetig (ez kb 4 km-t jelentett), akkor már úgy pózoltam a fotókon, mint egy modell. Pedig közel sem voltam az, ha megnézitek a fenti első posztot.:) Bár az is igaz, hogy a ruháim jók voltak, de a hasam még nagyobb volt, mint kellene.

Aztán, amikor a gyerek 3 hónapos korában már nem volt nagyobb a hasam a szokásosnál, csak kicsit lógott a bőröm még, akkor szintén úgy éreztem, hogy nahát, milyen csinos vagyok. Mondanom sem kell, visszanézve a belsős fotóinkat, hát nem voltam az.

Most 16 hónapos a gyerek és a hasam ismét teljesen lapos, a császáros vágás környéke nem fura érzés borotváláskor. Most vagyok ismét egyedül a testemben, és ez a test már tényleg a sajátom. Nem a "de jó, végül is, alig látszik már" test, mint ami eddig volt.

Mondják sokan azt az egy évet, ami kell a regenerálódáshoz, nekem több kellett a teljeshez. Most már viszont már önmagam vagyok önmagamban.:) Gondolom, akik kis korkülönbséggel vállalnak több gyereket, azoknak ez az idő sokkal hamarabb jön el, és így nyugodtan belevágnak ismét. Én nem vagyok ilyen szerencsés.

158 cm vagyok és 52 kg. Szülés előtt 158 cm/56 kg voltam, szülés előtti este pedig 158 cm/70 kg.

Nem fogok hazudni. Nehéz. Sokkal nehezebb, mint mire számítottam. Ugyanakkor panaszkodni sem szeretnék. És nem azért, mintha tetszelegni akarnék az önfeláldozó apa szerepében. Dehogy. Három hónapja vagyok itthon Bertie-vel és nem bántam meg.

Az elején nem is volt annyira nehéz. Reggel elkísértük Clamesát munkába, délután érte mentünk, hétvégén szigorúan nem dolgoztam, Bertie meg heti két napot töltött bölcsiben, heti hármat velem. Az alapfeladatok ellátásában volt rutinom, háztartást is vezettem már. Bertie nagyon kedvesen önállóan eljátszott a nap nagy részében vagy aludt. Én rég nem dolgoztam olyan felszabadultan és intenzíven, mint akkor. Csak Clamesa hiányzott. Néhányszor, mivel persze mind túlterheltek voltunk, alaposan meg kellett beszélnünk, hogy miként tudjuk a problémáinkat úgy kommunikálni, hogy az konstruktív legyen. De nem mondanám, hogy nehezemre esett volna az egész.

Aztán két dolog megváltozott. Az egyik egy átmeneti nehézség volt: Clamesa egy hónap után elfáradt és mivel én is maximális kihasználtsággal működtem, alaposan át kellett gondolnunk, mit hogyan csináljunk tovább, mibe kapaszkodjunk, mit engedjünk el. Arról is sokat beszélgettünk ennek kapcsán, hogy hosszabb távon hogyan szeretnénk élni. Szerencsére ez a fáradtsághullám elmúlt 1-2 hét alatt és ma már az időjárás szélsőségei több gondot okoznak, mint hogy miként rendezzük be az életünket. Mi több, még egy időigényes új hobbit is találtunk és bár nem vagyunk benne túl profik, de lelkesen csináljuk. A másik nehézség viszont Bertie növekedéséből adódik. Míg korábban főleg a polcok lepakolásával szerette tölteni az idejét, manapság a kanapé környékét nem igazán hagyja l, ahol vagyok és ha teheti engem nyüstöl vagy a laptopomról tépkedi a billentyűket. Ha nem dolgoznék itthon, mindez nem okozna számomra állandó bűntudatot, mert nem aggódnék amiatt, hogy nem törődöm Bertie-vel eleget és nem szégyenkeznék a türelmem végessége miatt se.

Szóval nehéz. És közben fantasztikus, semmihez sem hasonlító élmény, mert Bertie a szemem láttára nőtt kisbabából kisfiúvá, humorral, akarattal rendelkező, szokásokat kialakító emberré. Néha például már nem alszik el magától este, úgyhogy olvasunk neki. Én főleg verseket: görögöket, Babitsot, Adyt, Szabó Lőrinctől a Tücsökzenét, Clamesa a saját gyerekkori kedvenceit. Most már gyakran hangos nyilvános helyeken. Tegnap például a Kino Caféban ültünk és rikoltozott és eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy egy másik kisgyerekkel beszél, aki maga is rikoltozva válaszolgatott neki méterekről, az utcáról. Meg rájött, hogy simán fel tud mászni a dohányzóasztal tetejére, de kiborul, amikor rájön, hogy nem tud lejönni. A reggelit már nem mindig kívánja ébredés után. Ha jóllakott, már inkább játszik az étellel. A pelenkázásnál mindig kiborul, hogy hanyatt kell feküdnie. Ha beérünk a pékségbe, nagyon izgatott lesz és alig várja, amíg megkapja a kiflijét. Ha toljuk a babakocsit, előbb vagy utóbb bohóckodni kezd nekünk és felváltva szórakoztat minket. A keddi bölcsis napot reggel már úgy várja mint egy ünnepet. És már nem extrémen fáradt a bölcsis napok végén, mint pár hónapja. A még tudnék mondani ezer dolgot, amiért roppant hálás vagyok a sorsnak, hogy tudok róluk és amik miatt úgy érezhetem, hogy ismerem a fiam, nem csak az apja vagyok. Valójában persze nem a sors ajándéka ez, hanem Clamesáé, aki erős volt megosztani mindezt velem. Neki köszönöm.

Tegnap volt egy nagy pillanat. A vihar miatt hazamenekülve, vártunk a sötétben (nem akartunk villanyt kapcsolni fényes nappal) és Bertie körülöttünk sündörgött. Én ültem a kanapén, Bertie feljött hozzám, odabújt, simogattam a hátát. És hirtelen annyira félelmetes érzés fogott el. Féltettem őt.

Vajon majd nem tudjuk jó iskolába járatni, és egy 40 éve a pályán levő, érzelmi (esetleg testi) bántalmazó pedagógus fogja lelkileg tönkretenni őt? Vajon a kreativitását és szemlélődő jellemét kiölik majd belőle az iskolarendszerben, az őt is a megfelelő dobozba beleszuszakoló tanárok? Vajon milyen lesz a jövője? Lehet majd egyetemen tanulni, mire annyi idős lesz? Tudjuk majd taníttatni?

Vajon be lesz építve a Normafa, mire felnő? Vajon egyáltalán járni fog-e még Magyarországon felnőttként valaha? Vajon mi lesz a magyar egészségüggyel? Minden IKEA-nyitás egy újabb kórházi részleg bezárásával fenyeget majd? Vajon fel fognak lázadni addigra a kelet-magyarországiak, hogy most már aztán elég volt?

Mire gimis lesz Bertie, le lesz már zárva a metró? Vagy ugyanúgy járni fog? Vajon átveri majd egy lány/fiú, kinevetve a szerelmét iránta? Ki lesz majd a menyünk/vejünk?

Vajon neki is fájni fog, hogy a barátai már saját életet élnek, és felnőttként alig lehet velük már találkozni? Vajon kirúgják-e majd a munkahelyéről igazságtalanul? Vagy igazságosan? Hol fog élni a világban?

Mi együtt leszünk örökké szeretetben hárman? Hol fogunk élni? Jó lesz neki ott? Szeretni fog majd velünk élni?

Féltem őt mindettől.

Maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk?