Az első. Bertie első külföldi útja Manchesterbe vezetett, hogy ott ünnepelhesse meg a féléves születésnapját. Bevallom, az igazi ok az volt, hogy én egy konferenciára mentem, Clamesa pedig szívesen jött velem. Ez még nem indokolná mindenki szemében, hogy elmenjünk, elvégre ebben nincs semmi lemondás, semmi áldozat, semmi mártírkodás, de sebaj, nekünk az is elég, ha mi jól érezzük magunkat, Bertie pedig jól érzi magát velünk. Ezzel együtt szert tettünk néhány érdekes tapasztalatra.
Előkészületek. Mivel nekem eléggé lemerült az agyam a konferencia előtt, be kell vallanom, a készülődés oroszlánrésze Clamesára hárult. Ebben persze az is benne volt, hogy nagyon várta már az utat. (Ő először járt Angliában, én negyedszer. Én a hétnek csak a nagyobbik részében dolgozom itthon, ő viszont egyelőre csak keresi álmai munkáját, különben folyton itthon van.) Már hetek óta kész listái voltak, tudta, melyik bőröndöket vigyük, Bertie mely holmijai feltétlenül szükségesek, melyek nem. Ezzel együtt is, mindent átbeszéltünk, az indulás reggelén pedig együtt pakoltunk be, én mentem el pénzt váltani és nyomtatni pár dolgot. A pakolást nem vittük túlzásba: egy babakocsi (levehető, autósülésnek használható felsőrésszel), egy nagyobb és egy kisebb bőrönd (a csomag harmada volt pelenka), nekem laptoptáska, Clamesának a babakocsira szerelhető pelenkatáska volt a kézipoggyászunk. Arra számítottunk, hogy a szállodánk jó helyen van, Manchester nagyváros, ha valamit elfelejtünk, majd megvesszük. Nem kellett csalódnunk.
Odaút. A reptérre minibusszal mentünk ki. Nem olcsó, nem drága, de megbízható és kényelmes. A reptéren nagyon kedvesek voltak velünk, mindenütt előreengedtek és speciális elbánásban részesítettek. A gépig elvihettük a babakocsit és kényelmes volt a helyünk a Lufthansa müncheni járatán. Kaptunk ajándékzoknit Bertie-nek és megtudtuk, hogy hogy működik a "red belt", amivel a felnőtt testéhez van szíjazva a gyerek. Jut eszembe, bizonyos életkor alatt nincs saját helye a gyereknek, ami miatt baromi olcsó az ő repülőjegye. Münchenben átszálltunk, ami fertelmes rohanás volt, mert iszonyú messze kellett menni, késtünk és kellett útlevelet is ellenőrizni Anglia felé. A második gépen megint kedvesek voltak, megint kaptunk zoknit, megint használtunk red beltetet és megint kaptunk egy szendvicset is. Mivel 13.35-kor indult az első gép, az egész utazás kicsit felborította Bertie etetéseinek rendjét, de ő láthatóan nem jött zavarba. Evett, amikor enni kapott és jól érezte magát végig. Mikor aztán leszálltunk, először taxit próbáltunk rendelni, de fél órát kellett volna várni, úgyhogy inkább mentünk vonattal Sajnos, itt történt egy kis baleset, mert kiesett az egyik kereke a Stokkénak, úgyhogy azt menet közben kellett új rugóval ellátni és visszatenni a helyére. Szerencsére van nálunk mindig pótrugó. Mivel pedig fogalmunk sem volt, hogy hogyan működik a helyi vonatközlekedés, egy olyan vonatra szálltunk, ami nem vitt el minket közvetlenül a célállomásra, hanem át kellett szállnunk a Piccadilly-n egy másik vonatra, liftezgetni és ilyesmi. De ment ez is. Mikor megérkeztünk, várt még ránk egy 7-8 perces séta, aztán megérkeztünk a Premier Inn Deansgate-be, ami magyar szemmel kicsit fura szálloda, mert nem valami látványos hely, de a vendégek elég jólöltözöttek. A recepciós nem volt iszonyúan kedves (khmmm), de cserébe mindent elintézett, amit kellett és miután együtt szidtunk a booking-com-ot, amiért nem továbbítottuk az infót, hogy kértünk egy babaágyat is, egészen felderült.
Bertie és az odaút. Bertie-t nem nagyon viselte meg az utazás. Többnyire aludt vagy evett és amikor egyiket sem csinálta, arcátlanul flörtölt gyakorlatilag bárkivel, aki hajlandó volt vele felvenni a szemkontaktust. És az a helyzet, hogy ilyenek elég sokan voltak. A becsekkolásnál az ügyintéző, az átvilágításnál az őr, a boardingnál egy külföldi házaspár, a gépen a flight attendentek, az útlevélellenőrzésnél a német határőr, a második boardingál a mögöttünk állók, és még néhány idegen, mind el voltak bűvölve a kisfiútól, aki mindenkire azonnal rámosolygott. Emellett viszont nem zavarta a felszállás, se a leszállás, a repülő zaja, a légnyomásváltozás, semmi.
Külön töltött napok. Kedden este érkeztünk és nekem szerdán és csütörtökön elég sűrű volt a programom, úgyhogy Bertie és Clamesa ezt a két napot nagyrészt kettesben töltötték. Első nap elkísértek az egyetemre, de a második reggel esett, úgyhogy maradtak egy kicsit otthon. De mindkét nap együtt ebédeltünk (volt az Oxford Roadon 2 remek gyorskajálda, egyik sem nemzetközi franchise, ott ettünk, illetve kiültünk a parkba), előtte-utána ők múzeumba mentek, sétáltak a városban, beszélgettek emberekkel, én pedig próbáltam minél okosabbnak látszani. Este aztán együtt mentünk haza. Mivel reggelit és vacsorát a Sainsbury'sben szereztünk be (főleg, mert olyan mennyiségű a tejigényem naponta, amit máshogy nem lehetne kielégíteni), az ebéd pedig 3-5 font volt fejeként, elég olcsón éltünk, hát még, mivel a múzeumok is mind ingyen voltak. A költségeket csak az dobta meg valamelyest, hogy Clamesa vett 2 gyerekkönyvet Bertie-nek, illetve vettünk pár "organic" Hipp bébiételt, amikből Bertie elég jóízűen behabzsolt minden nap egy üveggel. Ahogy Clamesa mesélte, Bertie szerzett pár barátot magának ezekben a napokban is: haverkodott az egyetemi büféssel, meg két indiai egyetemista lánnyal, meg a múzeumi őrrel például.
Együtt töltött nap. Pénteken aztán végre nekem is jutott idő pihenésre. Meglátogattunk együtt a Museum of Science and Industryt és a People's Museumot (mindkettőben nagyon jól szórakoztunk), megnéztünk egy-két érdekesebb városrészt és igazán remekül éreztük magunkat. Sajnos, aznap a Mekiben ebédeltünk, így viszont alkalmam nyílt folytatni a régi nemzetközi összehasonlító kutatásomat a Big Mac menük különbségéről. Ez, Béccsel és Párizzsal ellentétben, nem volt száraz, igaz, Chicagóval szemben nem is tocsogott, inkább a veszprémire emlékeztetett állagra, ellenben az íze egészen más volt. Hogynemondjam: nem ízlett. Érdekes volt amúgy közlekedni babakocsival egy angol nagyvárosban: az úttesten nem nagyon tiszteltek minket, de úgy láttuk, mást sem; a gyalogosátkelőknél szinte csak mi vártuk ki a zöld lámpát; és persze rettenetesen zavart a baloldali közlekedés. Viszont minden ki van táblázva és feliratozva, szinte minden teljesen magátólértetődően akadálymentes, a leglepukkantabb épületek is (amiből volt pár), s ami nem, mint például a vonatok, azokon mindezt nagy betűkkel kiírják és sűrű bocsánatkérésekkel kezelik. Viszont valahogy mégiscsak az volt a helyzet, hogy mindent baromi könnyű volt megtalálni, a múzeumokban örültek a látogatóknak, a kisbabáknak is, kedvesek is voltak, sőt, mintha tényleg természetesnek találnák, hogy babákkal, sőt, kereskesszékkel is akarhat az ember emberhez méltó életet élni. De nem akarok általánosítani, ez csak 4 napnyi felszínes benyomás volt, semmi több.
Hazaút. A hazaút egy része megint feszültre sikerült. Pedig milyen jól indult minden! Kimentünk reggeliért, összepakoltunk, időben elindultunk, a vasútállomáson a fiatal eladólány hosszan elbeszélgetett velünk Bertie-ről. Remek volt a hangulatunk. Viszont aztán a vonattal gond volt. Előbb az utolsó pillanatban áttették a 4-ről a 3. vágányra a reptéri vonat érkezését, ami azt jelentette, hogy rohantunk, lifteztünk, rohantunk. Majd kiderült, hogy baj van a reptéri vonallal, úgyhogy várakozás kezdődött, majd elindultunk, de egy megálló után le kellett szállni. Gyors haditanács következett, aztán kerestünk egy taxit. Út közben rájöttünk, hogy gyakorlatilag nincs készpénzünk, mert azt mind felemésztette a vonatjegy, a taxisofőr viszont zenét hallgatott, mert nem nagyon vette észre, hogy kérdezni akarunk. Én bestresszeltem, Clamesa inkább volt fatalista, de végül mikor lehiggadtam, tisztáztuk, hogy nyilván lehet kártyával fizetni, ha meg nem, a reptéren tuti van ATM. Így is lett, fizettünk kártyával, majd irány a repülő. Itt újabb izgalom: a becsekkolásnál jöttünk rá, hogy nincs meg Clamesa tárcája. Mindent, de MINDENT áttúrtunk, míg ki nem derült, hogy a tárca ott pihen Bertie mellett a babakocsiban. Ettől végleg lenyugodtunk. A becsekkolás és az ellenőrzés itt is simán ment, Bertie itt is szerzett pár barátot magának, aztán a két repülőutat is remekül bírta. Már Münchenben vártunk a gépre, amikor egy 20-as évei elején járó fiú, aki mellettünk ült, kénytelen volt abbahagyni a könyve olvasását, mert Bertie olyan kitartóan és állhatatosan vigyorgott rá, nevetgélt neki, hogy nem bírta tovább és ő is elkezdett nevetni. Azt hiszem, ez volt a hazaút legcukibb pillanata. Amúgy a harmadi gépen az egyik flight attendent megkérdezte, hogy Bertie fiú-e vagy lány, mert a fehér bodyján látott egy kis pink kutyát, viszont a füle nincs kiszúrva. Clamesa cool maradt és egyszerűen azt válaszolta neki, hogy fiú és hogy ez nem gender kérdés. A negyedik gépen pedig Bertie nem zoknit kapott ajándékba, hanem egy lufthansás repülős plüsst, amit azóta is sokat szorongat. A negyedik úton volt különben a legnyűgösebb is. Nem sírt, nem kiabált, de kétszer is felsírva ébredt fel egy-egy pillanatra. Alighanem fáradt lehetett. Itt volt az a flight attendent is, aki először a négy út folyamán, megfordíttatta a gyereket, menetiránnyal szembeni pozícióba, mert szerinte úgy szabályos. Őszintén szólva eléggé felidegesített, pedig lehet, hogy igaza volt, csak eddig senki sem ezt mondta és senkit sem zavart, hogy fordítva van. Na, mindegy.
Erkölcsi tanulság. Lehet, hogy velünk van a baj, de egy ilyen utazás egy féléves gyerekkel egyáltalán nem macerás. Nekünk legalábbis nem volt az és kifejezetten sok kisgyerekkel utazó embert láttunk, viszont engesztelhetetlenül zokogó, hisztis bébit egyet sem. Mi remekül éreztük magunkat (nekem még a konferencia is jól sikerült) és minden jel szerint Bertie is.
