Amikor nemrég elkezdtünk óvodákat nézni Bertie-nek, az egyik legidegesítőbb dolog, amivel találkoztunk, az volt, hogy majdnem mindenki öt napos bejárást várna el, s volt, aki kifejezetten arra hivatkozott, hogy az intézmény "pedagógiai programja" ezt teszi szükségessé.

Kezdjük ott, hogy lófasz a seggükbe, hiszen teljességgel abszurd dolog, hogy egy három-hatéves gyereknek egy merev, napokra lebontott pedagógiai programot követve kellene fejlődnie és még abszurdabb úgy tenni, mintha ezt egy szülőnek el kellene normálisnak fogadnia. Mint oly sokszor gyerektémában, megint abba ütköztünk, hogy butaságból, kényelemből vagy önérdekből, esetleg ezek keverékéből úgy csinálnak valakik, mintha a gyerek egészséges, kiegyensúlyozott felnövekedéséhez egyetlen szűk ösvényen lehetne csak előrehaladni és minden más út veszélyes vagy bűnös lenne. Lépten-nyomon találkozunk ezzel, már a terhesség óta és mostanra már nagyon meguntuk a dolgot. Mekkora vajon a valószínűsége, hogy egy budapesti óvoda 2018-as gyakorlatában szereplő elvárások lennének az egyedül üdvözítők és az a rengeteg gyerek, aki máskor vagy máshol, másként lett nevelve, az mind el lenne rontva? Nevetséges.

De ha túl is lépünk ezen a problémán, akkor is ott van az, hogy szeretném, ha a gyerekünknek lenne gyerekkora. Szeretném, ha a világ megismerésére való veleszületett képességét és a hozzá kapcsolódó veleszületett kíváncsiságát egy ingerszegény környezetet nyújtó közeg nem fojtaná el, nem siklatná ki túl korán. Épp elég nehéz lesz neki az iskolában, ahol félő, hogy egy padban ülve fog hosszú órákat eltölteni, hallgatásra, tétlenségre késztetve, unalmasan, korának nem megfelelően előadott és alapvetően nem érdekes dolgokat tanulva, bezárva egy tipikus magyar iskola épületébe, krónikusan alulfizetett, burnouttal küszködő tanárok kezén, az emberi méltóságot szerintem alapvetően sértő házirendet követve, egy tekintélyelvű és lélekromboló szellemiségtől fojtogatva.

Ezért is szeretem annyira a családi napközit, ahova Bertie jár. Kis csoportban vannak, sokat játszanak és bár van napirendjük, annak ritmusa nem köti gúzsba a gondozókat. Sokat mennek ki játszani, ha olyan az idő, sokféle fejlesztő játékot játszanak közösen, ismerkednek hangszerekkel és úgy telik el a nap, hogy szinte észre sem lehet venni. Mindeközben azonban a gyerekek egyfolytában tanulnak a világról. Tanulnak a gondozóktól, akik nem "tanítják" őket, hanem foglalkoznak, együtt tevékenykednek velük és tanulnak egymástól is, mert a csoportban a különféle hátterű és korú gyerekek mind-mind eltérő csomaggal, tudással érkeznek és a tudásra kiéhezett gyerekek boldogan tanulnak el mindent egymástól. A közös tevékenységeknek van tematikája is: ünnepekhez és születésnapokhoz éppúgy kapcsolódnak, mint visszatérő foglalkozásokhoz, amit néha külsősök csinálnak. Mindeközben azonban nincs nyomás se rajtunk, se a gyerekeken, hogy szigorúan tartsuk be a pedagógiai programot, ami szerintem inkább hasznos, mint ártalmas.

Bertie abban a korban van, amikor amúgyis nagyon nyitott a világra és szeretne benne rendet rakni. Felismeri például a nagyszülei autójának márkáját, s most már nem csak az övékével azonos színű autókat látva kezd kiabálni, hogy "papapapa", de meglehetős biztonsággal találja el a típust akkor is, ha az autó nem ezüstmetál, hanem fehér, sötétkék, piros vagy sárga. Bécsben járva mondjuk hiába is lesett Suzuki Ignist keresve, de ez számunkra elég jó ellenpróba is volt arra, hogy valóban azt ismeri fel Bertie, amit eddig is tudtunk. Mert ahol nincs Ignist, ott nem is vél felfedezni olyan autót.

Ezt a természetes kíváncsiságot, tanulási vágyat a családi napközi is minden lehetséges módon kiszolgálja, Mivel minden reggel egy bő húszperces sétával indul a nap a gyülekezőhelytől magáig a napköziig egy sétálóutcán ahol csak áruszállítás megengedett autóval, ezért viszonylag kényelmesen és veszélytelenül tanulhatják meg a gyerekek a felelős és önálló közlekedés alapjait: ha jön egy autó, szólnak a gondozók, hogy mindenki húzódjon le az útról, ők pedig hamar megértik, hogy miért van erre szükség. Bertie például ma már ott tart, hogy lelkes önkéntesrendőrként maga figyelmeztet autók érkezésére, félrehúzódik és nem mozdul, amíg el nem megy az autó mellettünk. Sőt, mióta kismotorral közlekedünk a belvárosban, elég gyorsan azt is megtanulta mellé, hogy meg kell állnia a kereszteződésekben és velünk szabad csak továbbmennie.

Szintén a napközinek köszönhetjük azt is, hogy Bertie nem csak a zenével ismerkedik, de alapszinten a hangszerekkel is, természetesen játékos formában. Így amikor legutóbb Kaláka koncerten voltunk, őt elsősorban a hangszeres játék nyűgözte le, nem az énekelt versek maguk. 

S még egy példa: legnagyobb örömünkre festeni, rajzolni, gyöngyöt fűzni és más módokon kézműveskedni is szoktak is napi rendszerességgel, minden presszió nélkül. Öröm látni, hogy a balkezes Bertie milyen magabiztosan és élvezettel használ különféle eszközöket és milyen gonddal festegette meg a maga kis húsvéti festményét. Nem egy Picasso, természetesen, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy a valódi pedagógiának nem egy robot beprogramozásaként kell működnie ennyi idős korban, hanem egy érdeklődő, nyitott, vidám gyerek szüntelen foglalkoztatásaként.