Olvastam egy zavarbaejtő kommentet nemrég és mivel nem először találkozom ezzel a problémával, amit nem értek egyáltalán, gondoltam, írok itt róla egy kicsit:

A szuperanyuknak meg annyit: a 24 órás rendelkezésre állás és önmagunk háttérbe szorítása igenis baromi nehéz! Aki ezt tagadja, az vagy nem áll rendelkezésére annak a teljesen kiszolgáltatott lénynek, vagy nem volt saját élete, amit feladhatott volna (vagy kihúzta a lottóötöst egy nyugodt, jó alvó, jó evő, egyedül eljátszó babával)! Persze vannak módszerek, amikkel lehet lazítani a munkatempón (Suttogó,  időre etetés, TV mint bébiszitter), de ezek mind az anya igényeiről szólnak, nem a babáéról, neki jók, nem a babának!
Azt nem értem, azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy egy idős, beteg, esetleg szellemileg leépült ember ápolni embertpróbáló feladat. Pedig nagyon sok a hasonlóság! Őt is meg kell etetni, nem lehet órákig hagyni a kakiban, folyamatos figyelmet igényel, és esélyünk sincs egy jó kis "felnőtt" beszélgetésre. Talán a legfontosabb különbség, hogy ilyenkor sajnos még hosszútávú megtérülés sincs.

Amit nem értek, az az, hogy miért kell a gyereknevelésről zérusösszegű játszmaként, önfeladásként, áldozatként gondolkodni. Mert a fenti komment nem egyszerűen azt mondja, hogy a gyerekneveléssel, mint minden emberi tevékenységgel, természetesen együtt járnak speciális kihívások. Még csak nem is azt, hogy a gyerekvállalás egy nagy változás az ember életében. Nem, hanem azt mondja, hogy a gyerekvállalás mindenekelőtt egy áldozatvállalás, amelyben az anya és a gyerek igényei szembenállnak egymással és  szülő számára a megtérülés csak hosszútávon képzelhető el.

Árulkodóak a megfogalmazások. Az például, hogy "24 órás rendelkezésre állás", még viszonylag ártalmatlan, bár például bizonyos munkákra, hobbikra és a párkapcsolatra is igaz, amiket amúgy nem szoktunk áldozatnak tekinteni, de legalább mégse patetikusan van leírva. "Önmagunk háttérbe szorítása" viszont (ami "baromi nehéz") már egyértelműen azt mondja ki, hogy a gyereknevelés olyan egyenlet, ahol amit hozzáadunk az egyik oldalhoz, azt a másikból ki kell vonnunk. Ezt erősítik a következő mondatban az olyan morálisan elítélő kifejezések, mint, hogy "nem áll rendelkezésére annak a teljesen kiszolgáltatott lénynek" (értsd. nem elég jó szülő) vagy "nem volt saját élete" (mert ugyebár csak az nem ad fel semmi lényegeset, akinek nincs mit feladnia, értjük, ugye?). A morális megbélyegzés aztán folytatódik azon, hogy aki nem akarja önmagát háttérbe szorítani, az "lazít a munkatempón" (értjük, ugye, az LUSTA) és erre elképesztő módon az időre etetés és a TV mint bébiszitter van egymás mellett említve, mintha a napirend és a gyerekkel való nem foglalkozás egyformán ördögtől valók volnának! S ha esetleg nem értettük volna az üzenetet, a kommentelő még külön ki is mondja a tanulságot, hogy ezek a szülő igényeiről szólnak, nem a babáéiról. Világos, ugye? Mivel ez egy zérus összegű játszma, ezért ami a szülőnek jó, az nem jó a babának, mondja is ki a mondat végén a tanulságot, felkiáltójellel nyomatékosítva.

A gondolatmenet ezután az idős, leépült szülők gondozásához hasonlítja a gyereknevelést, ami szerintem elképesztő, de nem is ezzel szeretnék foglalkozni, hanem azzal, hogy miért nem érti a kommentelő (és más se, aki így gondolkodik), hogy mennyire abszurd is így felfogni a gyereknevelést. Nem azt akarom tagadni, hogy a gyerekkel alaposan megváltozik az életünk. Hiszen alaposan megváltozik, valóban. Ez áldozat? Csak akkor, ha akként éljük meg. Nem akarom azt tagadni, hogy sok minden fárasztó is benne. De ebben sincs semmi egyedi, bár nyilván ez életünk egyik legintenzívebb élménye, ezt sem szeretném tagadni. Természetesen én sem gondolom, hogy ne kellene sok mindenről "lemondani", ami régen belefért. Pont, ahogy felnőttként nem élünk kamaszéletet, ahogy párkapcsolatban nem élünk szingliéletet, ahogy dolgozó emberként nem lehetünk megbízhatatlanok stb.. De ezek csak akkor igazi lemondások, ha képtelenek vagyunk felismerni, hogy mennyi mindent kapunk is ezektől a változásoktól, ha nem tudjuk ezeket a magunk javára is fordítani. Valójában nem kötelező zérus összegű játszmaként felfogni a gyerekvállalást, csak annyit kell tennünk, hogy alaposan átgondoljuk, hogy valójában mi is történik velünk. Vajon egy párkapcsolattól nem leszünk-e boldogabbak, nem tudunk-e olyasmiket tenni, amiket szingliként nem vajon nem nyit-e meg előttünk új lehetőségeket? Dehogynem! Ha nem, akkor sürgősen ki kell szállni! Ugyanez a helyzet a munkával is. Pénzt keresünk, emberekkel vagyunk együtt, létrehozunk dolgokat, fejlődni tudunk, előrelépési lehetőségeink vannak. Ha ez nincs így, sürgősen váltani kell. Ugyanez a helyzet a gyerekvállalással. Egy gyerekvállalás elképesztő intenzív önismereti és fejlesztő kurzus, elképesztően intenzív érzelmi élmény, elképesztően izgalmas kaland. Szaros pelenkástul, összehányt ágyastul, hónapokig esetleg szúrt injekcióstul, átvirrasztott éjszakástul. Ez mind VELÜNK történik meg, ez a mi életünk. Aki képes mindezt úgy megélni, hogy "önmagamat kell háttérbe szorítani" az egy hülye, aki teljesen feleslegesen mártírkodik és teljesen igazságtalanul néz le másokat, akik nem élik meg így ezt az egészet. Nem kötelező gyereket vállalni és nem kötelező áldozatként felfogni.  Ez mind az illető döntése és magával szúr ki, ha így tesz.

Igaz, könnyen lehet, hogy valaki attól érzi jól magát, ha lemond és szenved. Végülis nem akarom ezért elítélni, az aszkézisnek régi nagy hagyományai vannak az emberi kultúrákban. Csak szeretném leszögezni, hogy a gyereknevelés nem ÖNMAGÁBAN ilyen, hanem attól, hogy valaki így hajlandó csak megélni. Lelke rajta.