Kalandra fel!

Négyen lettünk

2018\04\17 Clamesa Szólj hozzá!

Felnőtté tettél

Ez a poszt most Aldricról és rólam fog szólni, a közös életünkről. Illetve, hármunkról, hiszen a kapcsolatunk elején még csak annyit embert és cicát számlált a háztartásunk. 

Mostanában sokat gondolkodom azon a témán, mennyiben hasonlít Aldric arra a fiúra/férfira, akit fiatal koromban magam mellett képzeltem el. Furcsa, mert nemrég még azt gondoltam, teljesen más felnőtt vagyok, mint amilyen gyerek voltam, így biztosan egyáltalán semmiben sem hasonlít semmiféle korábbi ideálomhoz. 

De. 

Olyan daliás és átütő tekintetű, mint Aaron Carter. 

ac.jpg

Olyan vicces, kedves és bájos, mint David Faustino. 

df.jpg

Olyan sármos és görög szobor típus, mint Fernando Colunga. 

fc.jpg

És, mindezek mellett olyan komoly és felnőttes, hogy sosem mertem volna álmodni arról, hogy valaha mellettem köt ki egy ilyen pasi. Felnőtté tettél. 

Meg, hogy ennyire boldog cicatulajdonos leszek. És, hogy ennyire csodás körülmények között fogom a mindennapjaimat élni, Veletek, a csodás lakásunkban, a csodás életünkben.

Hogy ennyire klassz kisfiút fogunk összehozni és egy ilyen klassz cicával négyesben olvassunk vasárnaponként a kanapén. Még akkor is, ha én most olyan szar könyvet, mint a Túl a parán.

Oh, I never knew you were the someone waiting for me.

 

2018\04\14 Clamesa Szólj hozzá!

Néhány komment a Gyermekmentes Övezetről az Y-generációs cikkemhez

Nemrég felfedeztem, hogy kitették a cikkemet a Gyermekmentes Övezet nevű Facebook oldalra. Most reagálok az ottani néhány kommentre. Erről a cikkemről van szó. 

1. Az oldal ezzel a poszttal rakta ki: 

"Mi nem félünk , hogy nem akarjuk. Tudjuk."

Én: Nos, ez nem kapcsolódik egyáltalán ahhoz, amiről én írtam. A környezetemben élők - egyébként általában jogos - félelmeiről meséltem a cikkemben. Közülük egyikük sem tudatosan gyermektelen vagy gyerekgyűlölő. Szerintem egyáltalán nem tartozik az oldal tematikájához a cikkem. 

2. Az egyik kommentelő tőlem idézi ezt: "Tény, hogy volt egy aranyérműtétem, van egy vágás a hasamon, és hogy maradtak rajta striák, no meg a linea negra is hosszú hónapig látszódott."

Majd ezt reagálja rá: "Grat, gyönyörűen nézhetsz most ki akinek ezek hiányoznak, hajrá... és megjegyzem, hogy a striák el sem múlnak.. ezért kár volt magánklinikán szülnie, kb semmivel sem néz ki jobban mint egy átlag állami kórházhoz forduló terhes.. csak sznoboskodni akart ennek megemlítésével."

Én: Szerintem korrekten nézek ki a szülés ellenére. És egyébként sem csúfolunk senkit a kinézete miatt úgy 8 éves korunk után. A striák nem múlnak el? Nem mondod. Nekem pl. van a növéstől a mellemen és a vádlimon is, szóval ez nem szüléssel kapcsolatos változás az ember testén. Az aranyérnek és a linea negrának meg nyoma sincs már, se a vágásnak. A magánklinikán nem azért szülünk, mert akkor jobban nézünk ki a terhesség után, mint mások (WTF), hanem mert ott benn lehet a párunk velünk, és tiszta, jó körülmények között tölti gyermekünk már az első pár napját is, kedves emberekkel körülvéve. Ja, meg főként azért, hogy elkerüljük a hálapénzt. Ez egyébként szintén az Y-generáció sajátja.:) Érdekes dolog, hogy ha az ember azt mondja, a Jánosban szültem, az nem vált ki reakciót, ha azt, hogy a Maternityn, akkor rögtön sznob vagy.

3. Egy másikuk ezt írja: " Összehasonlítani egy gyereket egy macskával,vagy kutyával,hogy azokkal is törődni kell..Nálam itt volt vége a cikknek.."

Én: Ez kár volt, mert a következő szó az éppen a párkapcsolat volt az említett mondatomban. Tényleg iszonyatos agyi és testi munka egy cicával vagy kutyával megfelelően törődni, hát még egy párkapcsolattal! A gyerekkel nehezebb, de ha az ember már túl van az előzőeken, könnyebbnek érzi. 

4. És végre egy komment attól, akit érint is ez a téma: "70 % agyhalott birkáktól rettegek ,hogy ők döntik el az itteni életem.... elég indok?!

Én: Igen. Bár szerencsére nem 70%-uk döntötte el a választást, csak hát ez egy ilyen tricky választási rendszer. És a magyarok külföldön szívesebben szülnek az adatok szerint, szóval hajrá! 

5. És az utolsó komment: "Ez a cikk tuljadonképp arról szól, hogy igen, jogosak a félelmeid és igen rohadt szar lesz minden ha gyereket szülsz... most biztos sok embernek hozta meg hozzá a kedvét ...LOL"

Én: Igen, captain obvious, ez a cikk valóban arról szól, hogy a félelmek nem alaptalanok. Viszont arról is szól, hogy mindentől rettegve egyszerűen nem lehet élni. Nem lesz rohadt nehéz. Vagyis, nem lesz nehezebb, mint dolgozni egyetem után, vagy külföldre költözni belföldön élés után, vagy ha kiskutyát veszel és tönkremegy az összes bútorod. Nem akartam meghozni senki kedvét a gyerekvállaláshoz, mert az a Viktor dolga lenne, nem az enyém. Én persze szomorú vagyok amiatt, hogy kihal az ország és mind elmegyünk innen, de ennyi az egész, ez ellen sajnos nem tudok tenni. Vagyis csak a saját életemben tudok.

 

 

2018\04\09 Clamesa Szólj hozzá!

Egy új nap

"(...)például nem fogok magyarázkodni, amiért nekem fontos mások méltósága, hogy ne az legyen az életprogram, miként kéne ezeket az értékes dolgokat átvinni valami láthatatlan túlpartra, amiről azt se tudom, merre van, miközben számolgatom, hány jó évem lehet még, de addig is hány barátom megy el, és hánynak nem lesz (továbbra se) állása, hogy ne azzal teljenek az éveink, hogy fogcsikorgatva túlélünk valamit, mert az életet végül nem éljük túl, a túlélés helyett kellene élni, úgy, hogy azok maradunk, akik vagyunk, na már megint többes szám, de nem vagyok egyedül, hogy ragaszkodunk ahhoz, amit értéknek gondolunk, mert azok maradunk, és ehhez ragaszkodunk, és most úgy érzem, hogy egyebünk sincs ezen kívül, pont azért nem kellene elengedni..."

/Lakner Zoltán/ 

2018\04\05 Clamesa 27 komment

Mitől retteg egy Y-generációs fiatal gyerekvállalás témában?

Mostanában sok velem egyidős emberrel beszélgetek a gyermekvállalásról. A Maternityn mindössze 8 családi szoba volt (amikor én szültem ott), és mindegyik anyuka és apuka közül én voltam a legfiatalabb. Pedig ők is első gyereküket vállalták akkor. Én akkor 28 éves voltam. 

Aldric barátai közül is a legtöbben bőven 30 felett szültek. Az én ismeretségi körömből pedig még csak nagyon kevesen vállaltak gyereket, viszonyításként, én most 30 vagyok. 

És akkor, mitől félnek az Y-generációsok, ha gyereket kell vállalni? 

1. Hogy nem akarják eléggé. 

Sokan kérdezik tőlem, honnan tudtam éppen abban az időpillanatban, hogy gyereket akarok. Nos, én mindig is tudtam, hogy egyszer majd gyereket fogok (legalábbis akarok) vállalni. Aztán, amikor Aldricot megismertem, biztos voltam benne, hogy vele akarok. És, a vetélés után meg már személyes ügynek tekintettem, és átmentünk együtt a falon is, hogy legyen gyermekünk. 

Szóval, szerintem, ha nem érzed, hogy akarsz gyereket, ne legyen. Még. Ha azt érzed, hogy még korai, akkor se legyen még. Ha pedig úgy érzed, nem ebben a párkapcsolatban akarod, változtass. 

2. Hogy megváltozik az életük, és minden nap lesz egy harmadik műszakjuk is.

Azt is szokták kérdezni, milyen az, ha hazamennek, és otthon várja még őket a gyereknevelés is, nem elég az egész napos munka. Nos, erről egyrészt már itt is írtunk, másrészt meg, ez valóban így van. Nincs ezen mit tagadni. Felkelsz, ellátod a gyereket, sitty-sutty elintézed a saját teendőidet (tisztálkodás, pakolás, smink, bármi), aztán dolgozol 8 órát, hazamész és ismét a gyereket látod el. Nekünk szerencsénk van, mert Bertie 7 körül már elalszik, így a 9-fél10-es fekvésünk előtt még van időnk egymásra, magunkra, filmezésre és bármire, amit akarunk. 

De nem így van ez mindennel? Ha kutyád van, ha macskád, ha kapcsolatod, ha lakótársad. Mindenkivel törődni kell, ha hazaértél, nemcsak a gyerekeddel. Ha nem egyedül élsz egy lakásban emberi és állati kapcsolatok nélkül, akkor ez van. Nemcsak a gyerekkel. Persze a gyerek tényleg más. Ő tőled függ, nincs el egyedül és ha elrontod a kapcsolatotokat, az nagy veszteség, nagyobb bárminél. 

3. Hogy nincs elég pénzük.

Fact. Ettől mindenki fél és igazuk van. Nem igaz, hogy ahol elfér 2 gyerek, ott elfér 3 is. Ahol ki tudunk fizetni 2 Montessorit, ott ki tudunk 3-at is? Nem. Ahol apuka 120 nettót visz haza, ott nem gond, ha az anyuka otthon marad három évig? De. Ahol bármikor kirakhatnak az albérletedből, ha gyereket vállalsz, ott nem gond, ha albérletbe szülsz? De. 

És ezt a végtelenségig lehetne sorolni. Mégis, ez az egész valahogy egy erős kifogásnak tűnik. Tökéletes állapotra hiába várnánk, és még az optimálisra is. Mert ahol a nőnek nem kell dolgoznia a gyerek 6 éves koráig, ott általában anyuka és apuka sosem találkoznak, amíg nem anyukák és apukák, így a kapcsolatuk sem lesz annyira jó. Ahol anyukának jó állása van és így max GYED-e, oda nehéz visszatérni (a munkaidő és a terhelés miatt) és nehéz otthagyni is, hogy az ember fészket rakjon. 

Szóval, normális keretek között érdemes tartani a pénzügyi ellenérzéseket is. 

4. Hogy nem lesz munkahelyük, ahová vissza tudnak térni.

Szintén érthető. Velem pl. ez történt, és nem kevés emberrel is körülöttem. Annak ellenére, hogy a gyerek féléves korától jár a GYED Extra neked, és plusz pénz a cégeknek, ha felvesznek, a magyar munkáltatók attól még a kormánynál is konzervatívabbak maradnak. Nem beszélve arról, hogy akkor se tudod elvinni a gyereket bölcsibe, meg oviba, ha dolgozol (mert a 4 óra nem 4 óra, hanem több, és mert alig van részmunkaidős állás). Persze ez feltételezi azt, hogy nem akarod 8-10 órákra betenni a gyerekedet bölcsibe, oviba, ha nem muszáj. 

5. Hogy megváltozik a testük.

Nos, az én testem így alakult szülés után. És így fogytam le szülés után. Szerintem nem lehetetlen, hogy az ember egy terhesség előttihez hasonló testben éljen. Ugyanolyanban viszont...hát...de az ember 20 évesen sem úgy néz ki, mint 30 évesen, nem?:) 

Tény, hogy volt egy aranyérműtétem, van egy vágás a hasamon, és hogy maradtak rajta striák, no meg a linea negra is hosszú hónapig látszódott. Ezen kívül semmi más változást nem látok. 

6. Hogy megváltozik a párkapcsolatuk. 

Ez így lesz. Többnyire a férfi ugyanannyit vagy még többet dolgozik, a nő meg nem jár annyit emberek közé. A nőre marad a gyereknevelés, a teljes háztartás, és minden hülye elintéznivaló. A férfi hazamegy a munka után, nem érti, miért vár rá még otthon is a 3. műszak, és a nő meg nem érti, miért nem akar a férfi a gyerekkel foglalkozni, vagy a háztartással. És elkezdenek játszmázni azon, hogy kinek volt nehezebb a napja, és az ezen való versengés tönkreteszi a kapcsolatukat.

Nos, velünk nem ez történt, mert mi mindig figyeltünk egymásra, segítettük egymást. Ehhez egyrészt kell egy erős párkapcsolat, másrészt két felnőtt, és valószínűleg egy csodás kisgyermek is!:) 

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!

2018\03\30 Aldric Szólj hozzá!

A mi bölcsink pedagógiai programja

Amikor nemrég elkezdtünk óvodákat nézni Bertie-nek, az egyik legidegesítőbb dolog, amivel találkoztunk, az volt, hogy majdnem mindenki öt napos bejárást várna el, s volt, aki kifejezetten arra hivatkozott, hogy az intézmény "pedagógiai programja" ezt teszi szükségessé.

Kezdjük ott, hogy lófasz a seggükbe, hiszen teljességgel abszurd dolog, hogy egy három-hatéves gyereknek egy merev, napokra lebontott pedagógiai programot követve kellene fejlődnie és még abszurdabb úgy tenni, mintha ezt egy szülőnek el kellene normálisnak fogadnia. Mint oly sokszor gyerektémában, megint abba ütköztünk, hogy butaságból, kényelemből vagy önérdekből, esetleg ezek keverékéből úgy csinálnak valakik, mintha a gyerek egészséges, kiegyensúlyozott felnövekedéséhez egyetlen szűk ösvényen lehetne csak előrehaladni és minden más út veszélyes vagy bűnös lenne. Lépten-nyomon találkozunk ezzel, már a terhesség óta és mostanra már nagyon meguntuk a dolgot. Mekkora vajon a valószínűsége, hogy egy budapesti óvoda 2018-as gyakorlatában szereplő elvárások lennének az egyedül üdvözítők és az a rengeteg gyerek, aki máskor vagy máshol, másként lett nevelve, az mind el lenne rontva? Nevetséges.

De ha túl is lépünk ezen a problémán, akkor is ott van az, hogy szeretném, ha a gyerekünknek lenne gyerekkora. Szeretném, ha a világ megismerésére való veleszületett képességét és a hozzá kapcsolódó veleszületett kíváncsiságát egy ingerszegény környezetet nyújtó közeg nem fojtaná el, nem siklatná ki túl korán. Épp elég nehéz lesz neki az iskolában, ahol félő, hogy egy padban ülve fog hosszú órákat eltölteni, hallgatásra, tétlenségre késztetve, unalmasan, korának nem megfelelően előadott és alapvetően nem érdekes dolgokat tanulva, bezárva egy tipikus magyar iskola épületébe, krónikusan alulfizetett, burnouttal küszködő tanárok kezén, az emberi méltóságot szerintem alapvetően sértő házirendet követve, egy tekintélyelvű és lélekromboló szellemiségtől fojtogatva.

Ezért is szeretem annyira a családi napközit, ahova Bertie jár. Kis csoportban vannak, sokat játszanak és bár van napirendjük, annak ritmusa nem köti gúzsba a gondozókat. Sokat mennek ki játszani, ha olyan az idő, sokféle fejlesztő játékot játszanak közösen, ismerkednek hangszerekkel és úgy telik el a nap, hogy szinte észre sem lehet venni. Mindeközben azonban a gyerekek egyfolytában tanulnak a világról. Tanulnak a gondozóktól, akik nem "tanítják" őket, hanem foglalkoznak, együtt tevékenykednek velük és tanulnak egymástól is, mert a csoportban a különféle hátterű és korú gyerekek mind-mind eltérő csomaggal, tudással érkeznek és a tudásra kiéhezett gyerekek boldogan tanulnak el mindent egymástól. A közös tevékenységeknek van tematikája is: ünnepekhez és születésnapokhoz éppúgy kapcsolódnak, mint visszatérő foglalkozásokhoz, amit néha külsősök csinálnak. Mindeközben azonban nincs nyomás se rajtunk, se a gyerekeken, hogy szigorúan tartsuk be a pedagógiai programot, ami szerintem inkább hasznos, mint ártalmas.

Bertie abban a korban van, amikor amúgyis nagyon nyitott a világra és szeretne benne rendet rakni. Felismeri például a nagyszülei autójának márkáját, s most már nem csak az övékével azonos színű autókat látva kezd kiabálni, hogy "papapapa", de meglehetős biztonsággal találja el a típust akkor is, ha az autó nem ezüstmetál, hanem fehér, sötétkék, piros vagy sárga. Bécsben járva mondjuk hiába is lesett Suzuki Ignist keresve, de ez számunkra elég jó ellenpróba is volt arra, hogy valóban azt ismeri fel Bertie, amit eddig is tudtunk. Mert ahol nincs Ignist, ott nem is vél felfedezni olyan autót.

Ezt a természetes kíváncsiságot, tanulási vágyat a családi napközi is minden lehetséges módon kiszolgálja, Mivel minden reggel egy bő húszperces sétával indul a nap a gyülekezőhelytől magáig a napköziig egy sétálóutcán ahol csak áruszállítás megengedett autóval, ezért viszonylag kényelmesen és veszélytelenül tanulhatják meg a gyerekek a felelős és önálló közlekedés alapjait: ha jön egy autó, szólnak a gondozók, hogy mindenki húzódjon le az útról, ők pedig hamar megértik, hogy miért van erre szükség. Bertie például ma már ott tart, hogy lelkes önkéntesrendőrként maga figyelmeztet autók érkezésére, félrehúzódik és nem mozdul, amíg el nem megy az autó mellettünk. Sőt, mióta kismotorral közlekedünk a belvárosban, elég gyorsan azt is megtanulta mellé, hogy meg kell állnia a kereszteződésekben és velünk szabad csak továbbmennie.

Szintén a napközinek köszönhetjük azt is, hogy Bertie nem csak a zenével ismerkedik, de alapszinten a hangszerekkel is, természetesen játékos formában. Így amikor legutóbb Kaláka koncerten voltunk, őt elsősorban a hangszeres játék nyűgözte le, nem az énekelt versek maguk. 

S még egy példa: legnagyobb örömünkre festeni, rajzolni, gyöngyöt fűzni és más módokon kézműveskedni is szoktak is napi rendszerességgel, minden presszió nélkül. Öröm látni, hogy a balkezes Bertie milyen magabiztosan és élvezettel használ különféle eszközöket és milyen gonddal festegette meg a maga kis húsvéti festményét. Nem egy Picasso, természetesen, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy a valódi pedagógiának nem egy robot beprogramozásaként kell működnie ennyi idős korban, hanem egy érdeklődő, nyitott, vidám gyerek szüntelen foglalkoztatásaként.  

           

2018\03\28 Clamesa Szólj hozzá!

Hogyan küzdjünk meg a szégyenérzettel?

Aldric és én eléggé introvertált személyiségek vagyunk. Ő jobban, mint én, én meg bizonyos helyzetekben durvábban. Na most, ahogy már tudjátok, van egy örökmozgó, akarnok, bolondos kétévesünk, Bertie. 

A gyerek miatt egy csomó helyen kerülünk olyan helyzetbe, ami próbára tesz minket.

A tömegközlekedési eszközökön járkálni akar. A Railjeten, a sima vonaton, a villamoson, a buszokon. Ez akkor gáz, ha amúgy a belvárosban közlekedünk, és ott tömeg van és össze-vissza fékez és kanyarog a járat. Akkor Bertie nem mehet kézen fogva velem útjára, hanem maradnia kell. Ezt általában nagyon nehezen viseli, sír, üvölt, őrjöng, veri magát, és végül be is üti magát valamibe, és aztán meg amiatt még jobban üvölt. Egy kivétel van, ha hegyre megy a busz. Akkor oxigénmérgezést kap és imádja az egész utat, ülve, csodálkozva, nézelődve. Bécsben sem öregbítettük egy bizonyos villamoson sem a bevándorlók, sem a magyarok, sem a turisták amúgy sem túl fényes hírnevét. Mindenki minket nézett. És igazuk volt.  

Az éttermekben, ahova esténként beülünk vacsizni, vagy hétvégente ebédelni, ha megunja (és elég gyorsan bekapja a saját adagját), menni akar tovább. Nyilván mi még bőven eszünk, így Bertie üvölt, sír, és mindenki minket néz. És igazuk van. 

Amikor betesszük babakocsiba, mert folyton felveteti magát az utcán sétálva, és már nem bírjuk, akkor is üvölt, csapkod, üt, sír. Megüt bennünket. Mindenki minket néz. És igazuk van. 

És akkor a megküzdési stratégiánkról...Tényleg mindenki minket néz? Dehogy. Tényleg mindenkit zavar? Dehogy. Tényleg érdekelnie kellene ennek bennünket, amikor egy boldog, alapvetően nyugodt, kedves, cuki, játékos kisgyermeket nevelünk? Dehogy! 

crying-baby.jpg

2018\03\22 Clamesa Szólj hozzá!

9 pont: ilyen a tökéletes óvoda számunkra!

Persze, most mindannyian egyből rávágjátok, hogy az, ahová nem jár be Orbán Viktor. De ez csak a jéghegy csúcsa! 

Jöjjön a többi szempontunk, és lássuk, mit tanultunk az elmúlt hónapok óvoda látogatásaiból! 

1. Ne kelljen minden nap bevinni a gyereket! 

Nekünk ez talán a legfontosabb szempont az óvoda kiválasztásánál. A törvény szerint ugyanis a 3 éveseket nem kell 5 napot járatni, csupán óraszám van megadva. Ami tökéletesen teljesül 3 nappal is. Persze, ezt az államikban (ismeretlen okokból) nem engedik meg a szülőknek, és ami még furcsább, a magánok közül sem mindegyik nyitott ilyen jellegű együttműködésre. 

Amennyiben Bertie-nek több napra lesz igénye, természetesen több napot fog járni, de amíg nem muszáj (vagyis nem kényszerülünk állami oktatásba), mi nem szeretnénk ezt. Jelenleg a napközibe heti 2-3 napot megy, és tökéletesen elég neki. A többi napon velünk van, a családjával, ami az élete alapja most még, hogy nem dacos tinédzser.:D 

2. Ne legyenek nagy csoportok! 

A napköziben általában 5-10 gyerek van, több gyakorlatilag soha. Nem szeretnénk óvodában sem 25 fős csoportba járatni. Itt van idő szeretni, van idő bíbelődni, van idő meg-megállni, segíteni egymásnak, törődni igazán egymással. 

Persze, nem biztos, hogy minden gyermeknek ez az ideális környezet, de a miénknek biztosan ez az. 

Gondolhatnánk, hogy ez is csak az államikban kizárt, de egyelőre a Montessorikon kívül minden magánoviban nagy csoportlétszám van, amit mi megnéztünk. 

3. Legyen rugalmas a kommunikáció az óvónők, a vezetőség és a szülők között!

A napközinkben közvetlenek az emberek egymással, az emberek kedvelik egymást, a szülők gyakorta bejárnak a napközibe, hogy részei legyenek az ottani életnek. Ilyet keresünk óvodából is. 

4. Ne kelljen nekünk sok mindent bevinni! 

A mostani napközinkbe csak pelenkát kell bevinnünk (meg alvós állatot, ha van a gyereknek, a miénk nem él ilyennel), minden mást ott adnak a gyerekeknek. Kiságyat, takarót, ágyneműt, váltóruhát, ha úgy alakul és játékokat is. Persze, ha akarsz, vihetsz bármit, sokan szoktak is. 

5. Egészséges ételeket, nagy választékkal fogyasszanak a gyerekek!

Ezt felesleges magyarázni. Az ételeket ellenőrizhető ételszolgáltatótól rendeljék, ahol lehet a menük között választani, és változatosak az ételek. 

6. Menjenek ki sokat a szabad levegőre!

A mostani helyen télen napi 2 órát (nem egyben), nyáron meg egész napokat töltenek a gyerekek a folyóparton és a kertben. Ilyen helyet nem fogunk találni, gondolom, szóval az a lényeg már csak, hogy sokat menjenek ki velük.:) 

7. Legyen jól berendezve játékokkal, foglalkoztató dolgokkal az óvoda!

Ezt sem magyaráznám túl, tiszta, új, nem műanyag játékokkal teli óvodát keresünk. Szeretjük a természetközeli dolgokat, a finom motorikát fejlesztő anyagokat és foglalkozásokat. 

8. Legyen könnyen elérhető, belvárosi helyen az óvoda! 

Mivel a városban lakunk, fontos egyrészt, hogy közel legyünk az óvodához. Másrészt, mivel a gyerek valószínűleg (hacsak nem leszünk finnek!) a belvárosban is fog felnőni, fontos, hogy a saját közegében lehessen már kezdettől. Ez a napköziben most csak kulturálisan valósul meg, földrajzilag nem, de igyekszünk ezen javítani a későbbiekben, ha már óvodába kerül. 

9. Szeressünk bele a módszereikbe! 

A Waldorfon nagyon sokat gondolkodtunk, de nem igazán szerettünk bele. A Rogersbe nem jutunk be, hogy megnézhessük. A Montessori nagyon szimpatikus. Az egyik - Aldric szakmájához kapcsolódó - óvoda nagyon intézményközpontú és túl strict volt számunkra. 

Mindez persze a jövő zenéje, mert 2,5 éves kor alatt nem is lehet beadni Bertie-t ilyen típusú intézményekbe. És a mostani helyen 4 éves korig ott lehet. Szóval még ráérünk dönteni, akkor is, ha sokkal korábban jelezni kell a választott óvodának a jelentkezési szándékunkat. 

Meg egyszer úgy is finnek leszünk. #fingerscrossed

2018\03\19 Clamesa Szólj hozzá!

Bertie és az ölelések

A kisfiunk egy szeretetgombóc lett. Oké, az volt mindig is. Viszont manapság egyre feltűnőbben mutatkozik meg eme tulajdonsága, mióta már mozog, szalad, rohan, és kigondol dolgokat, amiket végre is tud hajtani.

Mostanában volt néhány emlékezetes emberöleléses esete, amit megosztok most veletek. 

1. Bölcsi 

A bölcsiben kétszer is láttuk Őt, amint éppen ölelt valakiket. Az egyik alkalommal az egyik kislányhoz ment oda és ölelte meg őt szemből. A másik esetben egy másik kislány mögé állt egy gyerekszékre és onnan a nyakába borult, ölelve őt. 

2. Bécs 

Voltunk a hosszú hétvégén Bécsben és a Schönbrunni kastélyban járva láttuk, ahogy sír egy olasz kisfiú. Mit sír? Üvöltött. Toporzékolt. Verte magát a földhöz. Kirángatta magát az anyja kezéből. A hátára feküdt, a lábait emelgetve hisztériázott. 

Bertie ezt egyből egy elkámpicsorodott arckifejezéssel reagálta le. Majd odajött hozzám, megölelt és felzokogott. Aztán hüppögve nézte a kisfiút. Majd közel merészkedett és integetni kezdett neki, de ekkor a - már a világukat nem tudó - szülők és a nővére elvitték a közelünkből a kisfiút.

Aztán, megint a közelükbe kerülve, Bertie egyszer csak elhatározta magát és odament a kisfiúhoz, szorosan megölelve őt. A hátát lapogatta a kezeivel, hátha ettől megnyugszik. A kisfiú csendben is maradt egy időre a meglepetéstől, az apuka elnevette magát a jeleneten, az anyuka viszont - mivel épp azon gondolkodott, hogy bár kikaparhatná a szemeit (ismerjük mind az érzést) - kitépte Bertie öleléséből a gyerekét és valahogy bevonszolták a kastély kiállítási részébe. 

Mi eddig követtük a folyamatot, mert aztán mentünk ki élvezni a hóesést.:) 

3. Játszótér 

Tegnap voltunk az egyik közeli, kisebb játszótéren. Bertie odament két nagyobb kislányhoz. Eleinte a játékbabájukat akarta tologatni a babakocsiban, aztán viszont már produkálta magát előttük. A kislányok először kinevették őt, viszont mivel végig érdeklődők maradtak, Bertie tovább pusholta a kommunikációt a két oldal között. 

Végül, pocsolyában ugrált nekik, nevetett azon, hogy ők nevettek, figyelt rájuk, utánozta, amiket mondtak. Hangosan kacagott. És egyszer csak bumm, jött az ölelés. Ölelések garmadája. A kislányokat először meglepte a dolog, majd visszaöleltek és imádták. 

Á, abszolút nem para ezek után, hogy hogyan tanítjuk majd meg neki, hogy #anemaznem. Á, abszolút nem. De. :D 

 

2018\03\13 Clamesa Szólj hozzá!

Bertie 2 éves státuszon volt

A születésnapja hetén bejelentkeztünk gyermekorvoshoz és védőnőhöz. 

  • A gyerekorvosnál 13,5 kg-t és 87 cm-t mértek egy falra ragasztott centin és egy basic mérlegen. 
  • A védőnő 13,5 kg-t és 92 cm-t mért egy mérleg+centi kombós profi gépen. 

Amiket megtudtunk ezen a két vizsgálaton: 

  • összerendezett mozgással jár
  • suttogó hangra is figyel
  • rajzolásnál normális távolságot tart a papírtól 
  • összerakós játékot játszik
  • nem alkot rövid mondatokat
  • könnyen lehet vele kapcsolatot teremteni
  • azonos tárgyakat egymásra halmoz
  • viselkedése kiegyensúlyozott
  • az új helyzeteket könnyedén fogadja
  • napirendje kialakult 
  • nem pislog túl gyakran
  • könnyedén megérti a beszédet
  • megkeresi a hangforrást 
  • beszéde dallamos
  • tud énekelni
  • 10-nél több szót használ
  • végtagjaiban eltérés nincs
  • gerincrendellenessége nincs
  • a szemmozgásai párhuzamosak
  • nem eszik önállóan 

Eltérés tehát nincs. 

Ami öröm. És, Bertie-t soha életében még senki nem vizsgálta meg ilyen alaposan, mint az új védőnőnk. És olyan szép rendelőben sem jártunk még vele soha (mármint a Maternity óta), mint amilyen a védőnőnél volt. 

birthday-cake-2-year-old.jpg

2018\03\08 Clamesa Szólj hozzá!

2 éves és az első koncert

Bertie nemrég 2 éves lett. Ez őrület. Egy gyerek. Nem egy kisbaba. Van haja, vannak markáns arcvonásai, vastag szemöldöke és kívánalmai. Hát de még milyenek! Imádjuk.

Hétvégén ellátogattunk vele a Puskin Moziba a Puskin Kuckó rendezvénysorozatra, ahol éppen a Kaláka lépett fel. Arról kérdezősködtek koncertjük közben, hogy nálunk laknak-e állatok. Hát laknak! 

Az utolsó sorba kaptunk már csak jegyet, és ott is maradtunk egy darabig, annak ellenére, hogy egy csomóan nem jöttek el, előrébb is ülhettünk volna. Bertie először sírt, fészkelődött, míg a közönség beszélgetett és a zenészek hangoltak. Aztán, amint elkezdődött a zene, és a beszéd, azonnal rajongóként tombolt, tapsolt, nevetett, táncolt. 

Úgy a 3. szám felé a gyerekek már megállíthatatlanul nyomultak előre, így Bertie-vel én is odamentem a színpadhoz. A Puskinban az a szabály, hogy a színpadra nem szabad felmenni és végig a székben kell ülni. Ez persze nem volt így, és mi is feladtuk egy idő után a saját gyerekünkkel szemben ezeket az elvárásokat. 

Bertie a színpad előtt táncolt, ujjongott, énekelgetett és szaladgált. Néha leült az ölembe vagy más anyuka ölébe, néha Aldrichoz szaladt fel. Egyszer felkért egy kislányt is táncolni, akivel már kinn a játszós részben is összebarátkoztak, várva a koncertre. 

Én többször majdnem elsírtam magam a meghatottságtól, Bertie meg lelkesen csápolt végig. Sőt, később az ebédkor is megismerte az énekesek fotóját a Puskin Kuckó programfüzetében. 

Őrület, hogy lehet ennyire csodálatos, tökéletes, szeretnivaló valaki, mint Bertie számunkra. Egy igazi ajándék, nélküle tényleg kevesebb ember lennék. Elképesztő, hogy ő jött hozzánk, és hogy mennyire vártuk őt, felfoghatatlan, hogy itt van és nem a hasamban már. Ez egyrészt rossz, mert nincs mindig velem, viszont jó, mert már egy kész kis egyéniség. 

Ezek voltunk mi majdnem pontosan 2 éve és ezek vagyunk most: 

baba2.png

Mindkettőnknek megnőtt a haja.:)