Aldric és én eléggé introvertált személyiségek vagyunk. Ő jobban, mint én, én meg bizonyos helyzetekben durvábban. Na most, ahogy már tudjátok, van egy örökmozgó, akarnok, bolondos kétévesünk, Bertie. 

A gyerek miatt egy csomó helyen kerülünk olyan helyzetbe, ami próbára tesz minket.

A tömegközlekedési eszközökön járkálni akar. A Railjeten, a sima vonaton, a villamoson, a buszokon. Ez akkor gáz, ha amúgy a belvárosban közlekedünk, és ott tömeg van és össze-vissza fékez és kanyarog a járat. Akkor Bertie nem mehet kézen fogva velem útjára, hanem maradnia kell. Ezt általában nagyon nehezen viseli, sír, üvölt, őrjöng, veri magát, és végül be is üti magát valamibe, és aztán meg amiatt még jobban üvölt. Egy kivétel van, ha hegyre megy a busz. Akkor oxigénmérgezést kap és imádja az egész utat, ülve, csodálkozva, nézelődve. Bécsben sem öregbítettük egy bizonyos villamoson sem a bevándorlók, sem a magyarok, sem a turisták amúgy sem túl fényes hírnevét. Mindenki minket nézett. És igazuk volt.  

Az éttermekben, ahova esténként beülünk vacsizni, vagy hétvégente ebédelni, ha megunja (és elég gyorsan bekapja a saját adagját), menni akar tovább. Nyilván mi még bőven eszünk, így Bertie üvölt, sír, és mindenki minket néz. És igazuk van. 

Amikor betesszük babakocsiba, mert folyton felveteti magát az utcán sétálva, és már nem bírjuk, akkor is üvölt, csapkod, üt, sír. Megüt bennünket. Mindenki minket néz. És igazuk van. 

És akkor a megküzdési stratégiánkról...Tényleg mindenki minket néz? Dehogy. Tényleg mindenkit zavar? Dehogy. Tényleg érdekelnie kellene ennek bennünket, amikor egy boldog, alapvetően nyugodt, kedves, cuki, játékos kisgyermeket nevelünk? Dehogy!