Felfedezni a világot

Nem mondanám, hogy túl sok nevelési elvünk kristályosodott ki a csecsemőkorból lassan kilépő Bertie-vel kapcsolatban, de a kevés határozott elképzelésünk egyike az, amiről az alábbiakban röviden írni szeretnék.

Ez pedig az, hogy szeretnénk, ha Bertie maga fedezhetné fel a körülötte lévő világot.

Azért alakult úgy, hogy éppen ebben a dologban vagyunk ilyen elszántak, hogy ebben az ügyben érkezett alighanem a legtöbb visszajelzés, s talán mi magunk is eleve ebben vagyunk a legérzékenyebbek. Pedig én mindig úgy képzeltem régen, hogy majd lukat beszélek a gyerekem hasába, folyton magyarázok majd neki. Sőt, Clamesa maga is valahogy úgy képzelte, hogy majd mindig babázni fog, gyűrögeti, babusgatja, petelgeti majd a gyerekét. Ehhez képest, azt hiszem, elég gyorsan alkalmazkodtunk a valósághoz, s meg merem kockáztatni, ebben Bertie habitusa meghatározó szerepet játszott, de az eredmény, azt hiszem, a mi habitusunkhoz is jobban illeszkedik.

Az egyik első dolog, ami elgondolkodtatott, hogy mennyi barátunkkal  nem lehetett beszélgetni, amikor a gyereke is jelen volt. Ez már régebben is zavart mindkettőnket, s bár azóta mi is felfedeztük, hogy mennyire komoly erőfeszítést is igényel egy pár hónapos gyerek váratlan húzásaira időben reagálni, de kiderült, hogy egyáltalán nem lehetetlen megosztani a figyelmet a barátok és Bertie között. Nem könnyű, de nem lehetetlen. A többi igénytől függ.

A másik dolog, hogy azt vettük észre, hogy dühít mindkettőnket, hogy mennyit cseszegetnek azzal, hogy mikor fog már átfordulni Bertie, mikor fog kúszni, mikor fog mászni, mikor fog felülni, felállni, beszélni, járni a fiunk. A műfajban a leghülyébb aggodalom a fogaira vonatkozott: hány foga nőtt már ki, hogy mások gyerekének mikor hány foga nőtt ki és a tetejébe a kényszeres nyugtatgatásunk, hogy ne izguljunk. Mert nyilván baromi sok gyereknek nem nőnek ki a fogai...

 Ez a sok aggódás mások részéről rádöbbentett bennünket arra, hogy igazából pont leszarjuk ezeket a dolgokat. Ha oda is figyelünk Bertie-re és nyilván ha baj lenne, mindent megtennénk, de amíg nincs baj, addig nem izgulunk.

S volt még egy harmadik dolog is. Anyósom pedagógus és érezhetően elégedetlen azzal, ahogy Bertie-t neveljük. Nem éneklünk neki eleget, nem törölgetjük az arcát minden falat után etetésnél, nem kényszerítjük szelíden, hogy aludjon már el, nem vesszük ki a tárgyakat a kezéből, nem állítjuk fel, nem ültetjük le, nem dirigáljuk folyton, nem itattuk, amíg nem érdekelte a pohár, nem adtunk neki olyan ételt, ami után nem ácsingózott, nem kezdtük korán a hozzátáplálást. Ez akár hiba is lehet, mindenesetre azt egy kis önigazolásnak érezzük, hogy anyósom mindig olyan ajándékokat hoz Bertie-nek, amik 1-2-3-4 évvel idősebb gyerekeknek valók. Ha a mi helyzetértékelésünk esetleg téves is, jó látni, hogy az ő rosszallása is a gyerek teljes félreértésén alapul.

Na, összességében az ilyen élmények segítettek abban, hogy kialakítsuk azt a meggyőződésünket, hogy Bertie-t alapvetően békén kell hagyni. Ezen azt értem, hogy ha nem is hagytuk sírni, de nem is kapkodtuk fel folyton; ha nem is szigorúan időpontokhoz kötődve etettük, de nem is tömtük kajával minden pisszenésére, mert ki tudja, hátha más baja van vagy mást akar;  ha nem is játékmentes a lakásunk, de tudomásul vettük, hogy Bertie-t a játékai nem nagyon és akkor is csak korlátozott ideig érdeklik, inkább a mi holmijainkkal játszik. Tudomásul vettük továbbá, hogy untatja, ha sokáig beszélünk hozzá (pl. mesélés) és mivel este elaludt, ezért nem is nagyon volt helye az esti mesének. Elfogadtuk, hogy szeret elnézelődni, szeret babrálni tárgyakkal, szeret járkálni, szeret dolgokat helyekről levenni, szeret felmászni. Nagyon kevés dolgot tiltunk meg, nagyon kevés dologra akarjuk kifejezetten ránevelni. Ha konkrétan nagyon veszélyes vagy nagyon zavaró, amit csinál, akkor persze szólunk neki, de a legfontosabbnak azt tartjuk, hogy érdeklődjön a dolgok iránt és fedezze fel azt a maga kedvére. Nem hagyjuk persze magára és baromi sok időt töltünk vele, például rengeteget sétálunk, rengeteget utazunk a városban, vagyis érik bőven élmények, beszélgetni is szoktunk vele, de igyekszünk nem rátelepedni.

Még soha senki nem mondta (az anyósomat leszámítva), hogy Bertie ne lenne roppant értelmes, barátságos, érdeklődő, békés vagy hogy feltűnően le lenne bármiben maradva a kortársaihoz képest. Ezt valamelyest igazolásnak érezzük, de a helyzet az, hogy nem rövidtávú eredmények miatt választottuk ezt az utat, hanem, mert egyrészt taszít az a gondolat, hogy a gyerekünk folyton korlátozva legyen és hogy a világról az első és legfontosabb tudása az legyen, hogy a szülei dolgokat megengednek és megtiltanak neki, ahelyett, hogy egy kis merész felfedező válna belőle, másrészt, mert azt vettük észre, hogy Bertie maga egy ilyen dolgokra igényt tartó gyerek és mi magunk is így érezzük jól magunkat.

Bertie ugyanis élvezi a társaságunkat, szeret a mellkasomon elaludni, imád az anyjával bohóckodni, imádja, ha megpuszilgatja őt, de nem csüng folyton rajtunk és el is mászik, le is kéredzkedik elég gyorsan. Semmilyen félelmet nem érez, ha átmegy a másik szobába tök egyedül (inkább mi lopakodunk utána azonnal, nehogy egyedül valami baj érje), merészen kapaszkodik fel dolgokra, de azért óvatos duhaj. Elég gyorsan megtanulta, hogy másszon le az ágyról a lábával előre és bár nyújtózkodik távoli dolgok iránt, azért inkább a közelebbi dolgokat választja végül. Szóval, úgy fest, amit mi szeretnénk, az neki is megfelelő. Ha nem így lenne, minden bizonnyal változtatnánk, mert bár van véleményünk mindenről, kifejezetten dogmatikusak azért nem vagyunk Clamesával.

De nem is kérdés, hogy Bertie-é mellett az általunk kitalált rendszer a mi igényeinknek is igyekszik megfelelni A jelek szerint, bár fontos számunkra a gyerekünk, de fontos az is, hogy jusson idő a saját dolgainkra, beleértve a kettőnk ügyeit is és ezért szándékosan nem próbáltunk Bertie-re jobban rácsimpaszkodni. Van ebben némi tudatosság is: a nővérem annak idején konduktornak készült és sok szülővel beszélgetve arra jutott, hogy azok a szülők nem roppannak össze, akik (ha erős bűntudattal is, de) szándékosan keresik az időt magukra és a személyes pihenésre. Ezt a leckét már vagy tizenhét éve megjegyeztem, s most igyekszem is hasznosítani. Kezdettől eljárunk moziba (bár Bertie hiányzik olyankor), s eszünkbe sem jut otthon maradni, ha valami érdekes program van valahol. Legyen az tüntetés, kiállítás, felfedezésre váró park vagy városrész, új közlekedési eszköz vagy akármi, nekivágunk hármasban a városnak.

Hát, így.